Temesváriak generációi voltak törzsvendégei az erzsébetvárosi Romulus és Odobescu (egykori nevükön: Hattyú és Holló) utcák kereszteződésében található Intim étteremnek, majd sörözőnek, amit mindenki (a románok is) informálisan „Sári néni”-nek nevezett. Ami engem illet, talán az átlagnál is többet jártam oda, mert mindössze öt-hat perces sétára volt a Műegyetem (a „Poli”) hajdani Mezőgépészeti Karától, ahol (Remus utca, azelőtt Bethlen) a nyolcvanas évek közepén volt szerencsém öt félévig elmélyülni a mezőgazdaság szocialista átalakítása során keletkező agromechanikai kihívások tengerében.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha a belváros felől közelítünk a Gyárváros felé, akkor először a Milleniumi templomhoz érkezünk. Kedves gyerekek, vajon mikor épült ez a templom? – ez lehetne a képhez csatolt feladat a legújabb restrikcióknak megfelelő tankönyvekben (mert a képek akárhány százalékához feladatot is kell csatolni…), de ez most szakmai ártalomtól áthatott félrecsúszás volt, bocs!
Mindig is úgy emlékeztem, hogy sok galamb van a városban, de hogy ennyire elszaporodnak, azt nem hittem volna; a temesváriakat pedig – közegészségügyi megfontolások ide vagy oda – egyszerűen nem lehet lebeszélni arról, hogy etessék őket.
Nem. Megpróbáltam, és egyszerűen nem megy. Nem tudom megállni a híres temesváriak felsorolását anélkül, hogy a hatvanas-hetvenes évek legendás zenekarát, a Phoenix-et meg ne említsem.
Filippo Buondelmonti Scolari 1369-ben született egy Firenze melletti városkában, Tizzanóban. A kisnemesi (más források szerint: polgári) család pénzügyei a 14. század utolsó két évtizedére olyan rosszul álltak, hogy már komolyan azon kellett gondolkodniuk, hogy Filippónak sajnos előbb-utóbb dolgoznia kell Ez a kilátás jogosan sokkolt mindenkit, hiszen ilyesmi úgy kétszáz éve senkivel nem fordult elő a famíliában. 
Mai hősünk egy virtigli örökmozgó csodagyerek, aki élete harminc évének mintegy felét töltötte a Bánságban, illetve Temesváron. 
Ahogyan azt megígértük a tegnapi, 
Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.
Remélem, már az 
Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.
Figyelmes olvasóink már tudják, hogy 
A nagyvárosokhoz hasonlóan Temesvár is olyan, hogy az egyes kerületeknek (például Erzsébetváros, Gyárváros, Józsefváros – né má’, micsoda nevek! ismerős valahonnan?) külön-külön, lokális főterük van, de A főtér mégiscsak egyértelműen meghatározható.
A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt. 
Az elmúlt ezer évben a Bánság, Temes megye, illetve Temesvár számos területen játszott úttörő szerepet, nem kevesebb, mint négy állam állam (a Habsburg-birodalom, Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Románia) történelmében, gazdaságába, illetve kultúrájában.
A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.
Hadvezérek, filmszínészek és más kétes egzisztenciák után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is. 
A Temesvárblog idestova már egy hónapja működik, de mindeddig nem beszéltünk a városszimbolika olyan jelentős összetevőiről, mint a zászló, a címer és hasonlók. Mai posztunkban ezt az elképesztő hiányosságot szeretnénk pótolni.
A villamosok mindig nagyon sokat jelentettek a temesváriaknak. Ennek a valódi okát nem sikerült kiderítenem (aki tudja a tutiságot, ossza meg velünk a kommentekben), mindenesetre soha nem fogom elfelejteni, amikor 1992-ben (egy hosszabb párizsi tartózkodást követően) hazatértünk Temesvárra, az akkor úgy 75 éves Tánti (mármint anyám nagynénje, kábé huszadik generációs temesvári) türelmesen végighallgatta többfelvonásos beszámolómat, megnézte a fényképeket, majd megkérdezte: na és van Párizsban villamos? Nemleges válaszomat hallva (akkor már/még nem volt) lemondóan legyintett és ezt mormogta, mintegy magának: na, akkor el bírom képzelni…
Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét. 
