Ajtony vezér

Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie blogunk híres temesváriak sorozatában, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig (vagyis nyílvesszőig) Istvánnal szemben (a borsodiak kedvéért: természetesen Vatának is riszpekt!).

Olvasóink között szép számmal vannak olyanok, akik nálam sokkal precízebben meg tudják majd mondani a kommenteknél, hogy pontosan mi is volt a helyzet az ezredforduló környékén arrafelé; jómagam csak egy rövid áttekintés erejéig érzem illetékesnek magam.

Lássuk tehát a kronológiailag első híres temesvárit, illetve bánságit (Temesvár még nem létezett): következik Ajtony vezér!

Aki – akár csak felületesen is – olvasott a honfoglalást követő 100-150 évről, vagy megnézte/meghallgatta az ominózus rockoperát, az tudja, hogy Géza fejedelem sem volt az a matyóhímzés, de fiához, Vajkhoz úgy aránylott (legalábbis a központosítási törekvések és az ezekkel együtt járó megtorlások viszonylatában), mint a Pál utcai csetepaté a kurszki tankcsatához.

Szent István királyunk ugyanis a reformok megszállottja és a Nyugat majmolója (mondjuk ki nyugodtan: láncos kutyája) volt: annyira szeretett volna – minél hamarabb, annál jobb alapon – egy nyugati típusú, versenyképes, erős feudális államot maga körül, hogy a törzsi alapokon nyugvó, ázsiai gyökerű államszervezet képviselőit sorra kiiktatta; elég, ha a mindenki által ismert, jobb sorsra érdemes Vikidál Gyula Koppány vezér sajnálatos felnégyelésére gondolunk.

Ajtony azon a területen uralkodott, amely – határait tekintve – kísértetiesen hasonlít a huszadik század elején mindössze két hetet megélt, és általunk is megénekelt Bánsági Köztársaságra; a Maros – Tisza – Duna – Cserna völgye által határolt négyszög – mint azt már említettük – ideális fejedelemség lehetett. Központja és a főnök székhelye Marosváron (a mai Őscsanád mellett) volt.

Személy szerint elképesztőnek tartom a hasonlóságot, noha geostratégiailag és -politikailag teljesen érthető; még akkor is, ha a két időpont között kilencszáz év húzódik.
Bizonyos források szerint ezen a területen éltek az úgynevezett fekete magyarok, vagyis a hét klasszikus, fehér magyar törzs mellé a honfoglalást megelőző 150-200 évben csapódott katonai segédnépek (főleg kabarok), akik elsődleges feladata a határvédelem volt. Ajtony kissé túlterjeszkedett ezen a munkaköri leíráson, mert valódi kiskirályságot dobott össze magának, és ott tört borsot István orra alá, ahol csak tudott; például azzal, hogy az ezredfordulót követően az erőszakos magyarországi krisztianizáció (és István) elől menekülő pogányokat befogadta, földet és jószágot adván nekik.

Az erdélyi autonómia hangoztatása annak idején sem volt nyerő dolog: István pár hadjárattal lerendezte a transzilván fejedelem, Gyula függetlenségi lázálmait (magából a vajdából sima udvaroncot csinált), s az egységes magyar királyság útjába már csak az a pimfli temesközi-bánsági terület állt.

Utólag visszagondolva, Ajtony két óriási hibát követett el (a számtalan apró mellett).

Az első baki diplomáciai jellegű volt: amikor a megkeresztelkedés olyan trendi volt a közép-kelet-európai politikai-katonai vezetők körében, mint napjainkban a feng-shui, Ajtony 1019-ben a keleti görög egyház rítusa szerint dobta el magától a pogányságot. Ezzel ideiglenesen bevágódott ugyan Bizáncnál, de távlatilag maga alatt fűrészelte az ágat. (A nagy egyházszakadásra ugyan még 35 évet kell várni, de a két irányultság közötti különbségek egyre érzékelhetőbbé válnak). Persze nem kell komolyan venni neofita lelkesedését: három feleségét és négy főállású ágyasát például végig megtartotta, mondván: az ő korában (úgy negyvenöt lehetett) alapdolgokon már nem változtat az ember.

A második hibája gazdasági típusú volt: nem átallotta megvámolni az erdélyi sóbányákból a Maroson (vagyis a határfolyón) érkező, és István kincstára bevételeinek szaporítására szánt nátriumklorid-szállítmányokat.

Amikor István és bizánci kollégája (a békés kohabitáció jegyében) hallgatólagosan a Száva-Duna-Kárpátok vonalát jelölik ki a nyugati (latin), illetve a keleti (görög) kereszténység (és ezzel együtt a két nagyhatalom érdekszférája) határvonalául, Ajtony érzékeny dobhártyáját megüti a szopógép morajának egyre erősödő dübörgése; országa ugyanis a Dunától északra feküdt…

Ahogyan az a magyar történelemben már lenni szokott, István talál egy nettó árulót Ajtony közvetlen környezetében; Csanád sértett ember volt, mert szerinte sokkal gyorsabb előléptetést érdemelt volna, mint amiben Ajtony részesítette. Egy balsikerű merénylet-kísérletet követően átszökik Istvánhoz, gyorsan megkeresztelkedik, majd felajánlja új urának, hogy szívesen segít a temesközi fejedelem semlegesítésében.

1028-ban István elég erősnek érzi magát, hogy meginduljon a kekeckedő Ajtony ellen, ráadásul annak aktuális patrónusa, a bizánci görög uralkodóház éppen belvillongásokkal van elfoglalva és nem érdekli a határain jóval túl körvonalazódó bánsági balhé. Csanád, illetve Ajtony vezetésével a mostani Nagyősz (Tomnatic, Triebswetter) melletti síkságon, az Aranka nevű folyócska partján megütköznek a fehér és a fekete magyarok seregei. A korszerűbb technikával felfegyverzett királyi sereg (egy két és fél napig tartó csatában) legyőzi a bánságiakat; Ajtony fejét személyesen Csanád nyisszantja le és viszi István elé. 

Vereségével a Bánság is integrálódott az istváni birodalomba; Csanád (királyi hálából) a róla elnevezett vármegye főispánja lesz, s az újabb, még véresebb megkeresztelési hullám koordinátora. Persze csak azután, hogy Ajtony legkedvesebb élettársát (szintén István utasítására) feleségül veszi.

Már csak egy rövid emlékeztető a nagyszentmiklósi kincsről:

1799. július 3-án a bánsági  Nagyszentmiklóson (Sannicolau Mare), tizenegy kilométerre Nagyősztől, bizonyos Vujin Neru szerb parasztgazda szőlősárok-ásás közben csodálatos aranyleletre bukkant. A 23 darabból álló, szemkápráztató kincs Bécsbe került, és a Kunsthistorisches Museum egyik legértékesebb tárgyegyüttesét képezi. Nem egy műhely terméke; két asztalkészletre oszlik. A rovásírásos csoport a fejedelemé lehetett; az avar és a honfoglalás-kori ötvösművészet legértékesebb lelete. A rovásírás nélküli csoport a fejedelemasszony asztalkészletét képezte; ez bizánci, iráni, kaukázusi vonást mutat.

A két különböző eredetű edénycsoport egy kézbe került. László Gyula a leletet fejedelmi kincsnek tartja, az utolsó tulajdonosa egy fejedelem és asszonya volt. A kincs fejedelmi voltát nemcsak az arany súlya és a megdolgozás művészi volta jelzi, hanem az is, hogy egy ivókürt is volt a kincsben, az pedig fejedelmi jelvény.

Egyes szakemberek valószínűnek tartják, hogy Ajtony vezér volt a kincs elrejtője, talán közvetlenül a nagyőszi csata előtt. Az aranyból készült korsókat, tálakat, poharakat és egy ivókürtöt egy bécsi görög gyapjúkereskedő vásárolta meg, aki Pesten kívánta ezeket értékesíteni. A pesti városbíró, Boráros János felfigyelt azonban a különös tárgyakra, és a kincs 23 darabját összegyűjtötte. (

Nem került elő a lelet összes darabja, mert néhány a megtaláló és a kereskedők kezén elkallódott, néhány töredékes elemet pedig valószínűleg beolvasztottak. Ezután a – mintegy tíz kilogrammnyi – leletet II. Ferenc császár (1792-1835) utasítására 1799. október 1-jén a bécsi császári és királyi Régiségtárba szállították.

A Bánság (illetve Nagyszentmiklós) szerintem megérdemelne legalább egy másolatot a kincsről… Szponzor kéne, hahó!!!

1 hozzászólás

 1. Gloria Mundi — 2011-03-06 09:47 

István megítéléséhez: vajon igaza volt-e vagy sem? Attól eltekintve, h szentnek semmiképp nem nevezném. De jó reálpolitikusnak tekinthető? Vagy csak szeretnénk azt hinni, mert a mítosza része?

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.