Sorozatunk mai szereplője, egy tiszteletbeli temesvári – érintőlegesen – már felbukkant a testvérblogunk oldalain, amikor Vajdahunyad múltjával és jelenével, valamint az ominózus várkút legendájával bátorkodtunk fenntartani tisztelt olvasóink érdeklődését.
Minden nemzeti elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Hunyadi János a klasszikus európai középkor egyik legstrammabb hadvezére volt, aki nemcsak hogy többször péppé verte a földrészünk jövőjét egészen másként elképzelő török barátainkat, de még arra is szakított pár percet, hogy olyan fiút nemzzen a hazának (akarom mondani Szilágyi Erzsébetnek), mint Mátyás.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Filippo Buondelmonti Scolari 1369-ben született egy Firenze melletti városkában, Tizzanóban. A kisnemesi (más források szerint: polgári) család pénzügyei a 14. század utolsó két évtizedére olyan rosszul álltak, hogy már komolyan azon kellett gondolkodniuk, hogy Filippónak sajnos előbb-utóbb dolgoznia kell Ez a kilátás jogosan sokkolt mindenkit, hiszen ilyesmi úgy kétszáz éve senkivel nem fordult elő a famíliában. 
Mai hősünk egy virtigli örökmozgó csodagyerek, aki élete harminc évének mintegy felét töltötte a Bánságban, illetve Temesváron. 
Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.
Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.
Figyelmes olvasóink már tudják, hogy 
A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt. 
A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.
Hadvezérek, filmszínészek és más kétes egzisztenciák után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is. 
Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét. 
Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie blogunk híres temesváriak sorozatában, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig (vagyis nyílvesszőig) Istvánnal szemben (a borsodiak kedvéért: természetesen Vatának is riszpekt!).
Sorozatunk következő részének főhőse (olvasóink pacifistább részének kifejezett kérésére) nem hadvezér, hanem egy kiköpött humánértelmiségi. Születési helye nem Temesvár ugyan (éles szemű olvasóink a nevéből azért már következtethetnek valamire…), de ilyen szempontból (mint már említettem) roppant rugalmasak leszünk. Olyan emberről van szó, aki több tekintetben is hasonlít 
A fizikai erő kultuszánál kevés logikusabb és megmagyarázhatóbb toposz létezik az emberiség történelmében. Minden nemzetnek megvan a maga – emberfeletti erővel rendelkező – hőse, aki minimum sárkányt reggelizik, oroszlánt ebédel, gyilkos galócát vacsorál és nem mellesleg felszabadítja népét az aktuális elnyomó alól (az olaszoknál ráadásul énekel is közben).
A fiúgyerekek 85 százalékának életében előbb-utóbb eljön az a korszak, amit különböző hősök nevével lehet fémjelezni: Winnetou, Superman, Terry Black. Ilyenkor a kiskamasz mokasszinról, tomahawkról és musztángokról álmodik, esetleg piros alsógatyáért könyörög, amit aztán a kék mackóalsó fölé húz, illetve a tükör előtt felpróbálja nővére vagy anyja melltartóját. Állítólag – teszem hozzá gyorsan ez utóbbi forgatókönyvhöz, még mielőtt bárki is furcsán nézne rám.
