Klapka György

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének – és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére – szól mai posztunk.



A kis Gyuri (vagy nevezzük inkább Mórickának? Hm, ennek olyan viccelődő mellékíze van, úgyhogy maradjunk inkább a Györgynél), szóval Gyurka korán félárvasorba kerül: ötéves korában elveszíti édesanyját, s roppant elfoglalt apja (mégiscsak az ország negyedik-ötödik legnagyobb városának első embere) a család segítségét kéri. Ennek folyományaként a legifjabb Klapka a temesvári piaristáknál kezdi az iskoláit, majd Kecskeméten a nagybátyjánál folytatja. Ez az onkel (Klapka Frigyes) császári és királyi nyalka huszár főhadnagyként nehezményezi a Gyuri nyelvismeretében és nemzeti identitásában mutatkozó hiányosságokat (a gyerek 12 éves korára csak németül beszélt folyékonyan, magyar  nyelvtudása meglehetősen hézagos volt), úgyhogy az erőteljes hazafias neveltetés évei jönnek, amiben a nagynéni, Deák Krisztina is komoly szerepet vállalt.

Tizenhét éves korában – nagybátyja ösztönzésére – az ugyancsak bánsági Karánsebesen működő katonai kollégiumban kezdi el militáris pályafutását. Az első – sikeresen abszolvált – szemeszter után Bécsben folytatja tanulmányait, ahol az egyik tüzérezred, majd a császári és királyi bombászkar (ugye, milyen szép elnevezés…) hadapródjaként tanulja tovább a szakmát. A mi Gyurink éli a katonai főiskolások ingerszegénynek egyáltalán nem minősíthető, eseménydús életét, melynek már akkor is szerves részét képezte minden, ami miatt napjainkban is bőségesen születnek dékáni vagy főigazgatói figyelmeztetések, megrovások és fegyelmi eljárások tucatjai.

1842-ben alhadnaggyá avatják, leteszi a tiszti esküt, majd szolgálati helyül – kisebb, családi indíttatású protekciót igénybe véve, de hát emberek vagyunk… – nem valamelyik vidéki tüzérezred sáros-poros lőterét választja, hanem a m. kir. testőrség budai laktanyáját. A jó kiállású, stramm alhadnagy itt két évet tölt, majd a bécsi császári gárda mág díszesebb egyenruhája és a hadnagyi paroli ígérete a birodalmi fővárosba csábítja. Az illetmény itt sem bizonyul elegendőnek a költséges életvitel folytatására; gondolom, mindenki egyetért azzal, hogy egy testőrhadnagy (majd 1846-tól főhadnagy) nem ihat tablettás bort, nem ehet vágóhídi hulladékból készült lecsókolbász és nem… izé, nem szerethet filléres, khm, művésznőket. A kártyáról meg az egyre népszerűbb lóversenysportról nem is beszélve.

A tiszt az tiszt, a testőrtiszt meg pláne. Ebben is egyetértünk.

1847 tavaszára azonban a hitelezők zsákja teleszalad Klapka főhadnaggyal, pontosabban az általa felhalmozott tartozásokkal; fogják magukat, összeszedik a tekintélyes mennyiségű váltót, amit az elmúlt évben – kicsit felelőtlenül, de annál lendületesebben – aláírt és bekopognak az állományilletékes parancsnokhoz, aki két óra múlva magához kéreti hősünket. Jegyzőkönyv nem készült a beszélgetésről, de el bírjuk képzelni; mindenesetre Gjuri (ahogy a labanc tiszttársak nevezték) másnap úgy dönt, hogy azonnali hatállyal érzékeny búcsút vesz Bécstől, egy Görgey Artúr nevű jóbarátjától, valamint a tiszti hivatástól. Még mindig létező kapcsolatai révén azt is eléri, hogy nem fosztják meg tiszti kardbojtjától, magyarán: tartalékos főhadnagyként tér vissza előbb Temesvárra, majd Szászváros mellé egy (főleg románok által lakott) kis faluba, ahol nővére élt.

A ’47-’48-as évek fordulójának telét arra használja, hogy minden szempontból összeszedje magát. Lelkileg arra készül, hogy szakértelmét aprópénzre váltva angol zsoldba szegődik, valahol a gyarmatokon; ábrándozásaiban már látta önnönmagát, amint hófehér brit tiszti egyenruhában írja alá a rúpiában kiállított számlákat valahol, egy Bombay melletti garnizon tiszti étkezőjében.

A Brit Birodalom pechjére (vagy szerencséjére) jobb ötlete támad: ’48 február 22-én Párizsban, majd három hétre rá Pesten is kitör a forradalom, s Klapka György tartalékos testőr főhadnagy rögvest fellovagol Pestre, ahol a frissiben kinevezett hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak ajánlja fel szolgálatait.

Innen karrierje olyan startot vesz, hogy csak állunk és bámulunk. Ez a blog nem az a blog, tehát nem fogunk elveszni hadtörténeti részletekben, s csak nagyvonalakban vázoljuk Temesvár dicső szülöttének további, meredeken ívelő katonai pályafutását, melyhez hasonlót minden bánsági származású tisztnek csak kívánni tudunk!

Ott tartottunk, hogy ’48 márciusának végén reaktiválják főhadnagyként; június közepén soron kívül előléptetik századossá, októberben őrnaggyá. Időközben (még szeptemberben) átveszi a komáromi vár parancsnokságát, novemberben a bánsági honvéd hadtest vezérkari főnöke (emlékeztetőül: 28 és fél éves!). Decemberben Pestre rendelik, ahol a hadügyminisztériumban kap fontos beosztást, mint táborkari osztályvezető.

1849. január 9-én megkapja az ezredesi paszományokat és a felső-tiszai hadsereg parancsnokságát. Emberei sikeresen vitézkednek különféle csatákban, s ennek elismeréseként március 28-án Kossuth tábornokká lépteti elő és kinevezi a honvédség ideiglenes vezérkari főnökévé. Tíz nappal vagyunk a 29. születésnapja előtt…

Ilyen meredeken felfelé ívelő előremenetele utoljára a kilencvenes évek legelején volt magyar tisztnek; akkoriban egy honvéd főhadnagy – ha jól emlékszem – egy év alatt lett rendőr tábornok és a testőrség (olvasd: Köztársasági Őrezred) parancsnoka, s ha nincs az a furcsa affér egy 14 éves ír fiúval, ma talán ő lehetne a NATO főparancsnoka.

Ő legalábbis így hiszi.

A tavasz és a nyár folyamán ismét csatákban forgolódik (váltakozó hadiszerencsével), majd július elején visszatér Komáromba, ahol az ostromló Habsburg-csapatokkal szemben kitart, ameddig lehet. Október másodikán leteszi a fegyvert, a védők szabad eltávozása fejében.

A szabadságharc végső letörése után emigrál és kipróbálja Európa minden komolyabb kultúrkörnyezetét: London, Párizs és Lipcse közül egyik sem nyeri el igazán a tetszését, végül Svájcot választja: Genfben vásárol lakást. Mivel akkoriban a helvét állampolgársághoz nem kellett 12 év helybenlakást, rendszeres adófizetést és büntetlen előéletet igazolni, 1855-ben megszerzi azt, sőt: egy évre rá már svájci parlamenti képviselőnek is megválasztják. Pár évig tisztes polgári foglalkozásként a bankszakmát műveli: a Banque Générale de Suisse magasrangú tisztviselőjeként gyarapítja addig sem csekély vagyonát.

Klapkát nyughatatlan, izgő-mozgó habitusa továbbra is valódi európai mobilitással ruházza fel: mivel Belgiumot még nem próbálta, két ciklusnyi törvényhozási aktivitás után – immáron svájci útlevelével és minden bizonnyal kövér bankszámlájával a háta mögött – Brüsszelbe költözik, ahol 45 évesen hivatalosan is családot alapít (addigi élettársát, Károlyi Györgynét és közös gyermeküket huszárosan otthagyta Genfben, egy csomó lóvéval). Időközben még a törökökkel is kacérkodik egyet, amikor a világpolitikában úgy tűnik, hogy Isztambul – saját erejét kissé túlbecsülve – egyszerre akar alávágni Bécsnek és Moszkvának (lásd még: krími háború), de végül nem jön össze a dolog.

Hát ezen nem csodálkozunk.

Isztambuli dörgölőzésének volt egy olyan következménye is, hogy megismerkedik pár, a román fejedelemségekből származó jófej arisztokratával, akikkel nagyokat beszélgetnek egy svájci mintára megalakítandó, majdani Dunai Konföderációról, a népek és nemzetiségek egyenlőségéről, békéről, barátságról, szabadságról, testvériségről és a többi szamárságról. Persze az egészből nem lett semmi (elég, ha ránézünk egy mai térképre vagy elolvassuk egy teteszőlegesen kiválasztott külpolitikai honlap bármelyik cikkét és belátjuk, hogy milyen naív elképzelések voltak), de az érintettek biztos nagyon élvezték a tervezgetést.

Klapka és Kossuth – egyeztetések után – 1862-ben dobták be a magyar és az európai köztudatba a Dunai Konföderáció tervét. Ez az állam valódi kontinentális nagyhatalom lett volna: Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia egyenrangú szövetsége alkotta volna s a tervek szerint úgy biztosította volna minden állam és nemzet teljes belső függetlenségét, hogy közben mindegyikük számára védernyőként működött volna a külső támadásokkal szemben.

Mennyi “volna”…

Klapka és Kossuth tervét sem a magyar, sem az érintett államok közvéleménye, sem pedig politikai elitje nem támogatta. A magyar politikusok többsége számára a terv túlzottan sok, a szerb és román politikusok szemszögéből viszont túlzottan kevés magyar engedményt tartalmazott. A magyarországi közvélemény egyre inkább az Ausztriával történő kiegyezés felé hajlott, ami öt év múlva be is következett.

Megint csak azt mondom: lehet spekulálni, hogy mi lett volna, ha…

Amint az látható, politikai érdeklődése az emigrációban is töretlen: végig figyelemmel kíséri az otthoni eseményeket: olvassa a hazai sajtót, tartja a kapcsolatot Kossuthtal és a többiekkel. Az 1866-os porosz-osztrák háború kapcsán ismét fellobban benne a labancellenes virtus: Bismarck jóváhagyásával megszervezi a magyar légiót, amelyik porosz oldalon harcolt volna – ha jó magyar szokás szerint nem késték volna le az egészet. De az időzítés sohasem volt az erősségünk: az általa vezetett mintegy 1600 fős sereg (a Klapka-légió) a sorsdöntő királyváradi (Hradec Králové, Königgrätz) csata után harminc nappal lép magyar területre, de dolgavégezetlenül pár nap múlva vissza is vonulnak; az osztrákok már megegyeztek a poroszokkal, s a „turzovkai promenád” hiábavaló operettműveletként íratik be a hadtörténelembe.

A kiegyezés után amnesztiát kap és hazatérhet. A még mindig csak 47 éves Klapka minden áron folytatni szeretné katonai pályafutását. Ferencjóska azonban nem felejti el, hogy az ördöggel (ördög = poroszok, törökök, olaszok) is cimborált a Habsburgokkal szemben, ezért nem írja alá reaktiválási kérelmét. A politikától nem tud elszakadni, ezért indul az országgyűlési választásokon és először Illava, majd szülővárosa, Temesvár parlamenti képviselőjeként dolgozik Pesten. 1877-ben még katonai tanácsokat ad a törököknek az oroszokkal folytatott háborúban (a muszkát majdnem annyira útálta, mint a sógorokat), majd lassan, csendben teljesen visszavonul a közélettől.

1892 májusában Budapesten meghal; a Kerepesi úti sírkertben lebonyolított temetésén (ahol sírgödrét komáromi földdel töltik ki tisztelői) harmincezren éneklik könnyes szemmel a Klapka-indulót, amelyet még 1849-ben, a komáromi erődben komponált neki Egressy Béni, s melynek szövegét 1862-ben írta Thaly Kálmán. Egy kis szerencsével a dallamot a mai napig hallhatja az, aki katonai rendezvényen vesz részt.

Úgy értem: idehaza, és nem Bukarestben, Moszkvában vagy Bécsben.

Belevaló, igazi temesvári volt. Kár, hogy szülővárosában nincs szobra; a Klapka-házon elhelyezett felirat emlékeztet csak rá.

De hol is van Temesváron a Klapka-ház? Albert Laci útmutatója következik:

Ha a Jenő herceg téren állsz és a főtér felől érkezel a sétáló utcán (Gyulafehérvár utca, strada Alba Iulia) keresztül, jobb kéz fele az első kicsi utca, mely a Szent György  (Kis Béga) térre vezet. Abban az utcában van jobb oldalt, a Jenő herceg téri saroktól 25 méterre.

Ha így nem jött be, akkor talán úgy, hogy jössz a Béga áruház felől villamossal a Jenő herceg térre. Mielőtt ez megtörténne, az út beszűkül. Azzal a beszűküléssel párhuzamos utca bal kéz felől. Az utcát most strada General Praporgescu-nak hívják. A házszámot nem tudom.

Az egyik, ide kapcsolódó pikáns érdekesség, hogy a temesvári Klapka-házban van a PUNR, vagyis a Román Nemzet Egységének Pártja megyei szervezetének székhelye. Aki nem hallott volna róluk: az ő kulturális egyesületük a Vatra Românească, vagyis a Román Tűzhely.

Aki nem tudná: a PUNR egyik kiemelkedő személyisége (volt?) a hírhedt kolozsvári polgámester, Gheorghe Funar. A “funar” szó mellesleg annyit tesz románul, hogy “köteles”, mármint kötélgyártói értelemben.

A PUNR magyarokhoz (zsidókhoz, cigányokhoz, melegekhez, stb-hez) való viszonyáról inkább nem írnék semmit; akit érdekel, nézzen utána a neten, de szerintem mindenki el tudja képzelni; nem egy komplikált népség, na. Mindenre van megoldásijavaslatuk, s ezek a javaslatok egyszerűek, mint a faék, ugyanakkor (szerintük) véglegesek lehetnének.

Igen, jól tudod: van erre egy német szó, de ízlésem tiltja, hogy itt és mostleírjam.

Nemzeti ünnepünk napján azért nem ezzel szeretném befejezni, hanem inkább azzal, hogy emlékezzünk ’48-’49 hőseire. És nem mással, mint a Klapka-indulóval:

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=Bw9s3lzP0Co&w=550&h=453]

5 hozzászólás

 1. tib0ru — 2011-03-15 12:17 

ON:

A Bánságban a természet is megemlékezett a magyar nemzeti ünnepről:

http://mandiner.hu/cikk/20110315_kis_foldrenges_a_bansagban

 2. Titus Pullo Urbino — 2011-03-15 14:19 

Mester, bámulatos az írásod, nagyon teccik. És egy csomó dolgot tanultam is belőle, pedig azt hittem, Klapkáról sokat tudok, a jó pap ugye…

 3. Titus Pullo Urbino — 2011-03-15 14:26 

Még egyszer elolvastam, annyira teccett. Szlovákia nem kék?

 4. tib0ru — 2011-03-15 17:11 

Köszi :-)

Lehet, hogy igazad van: be kellett volna kékíteni tót szomszédainkat is, elvégre a Dunai Konföderáció az akkori Magyarországot említi, mint tagot…

 5. Nagyszalontai zöldséges — 2011-03-16 21:32 

1. Tisztelet a marciusi ifjaknak, a martiroknak, es a svajci bankarnak.

2. Nem olvastam meg vegig a rend-es hadvedelmet (rajta vagyok) de jo lenne egy post sorozat a 48-49′ szereplokkel “olyan cuki tib0ru’s-an”
3. Haynau a …urva anyad.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.