Aszlányi Károly

Mai hősünk egy virtigli örökmozgó csodagyerek, aki élete harminc évének mintegy felét töltötte a Bánságban, illetve Temesváron.

Ismertebb ugyan, mint Ambrózy Béla bátyánk, de nincs annyi rajongója, mint Drakulának vagy Tarzannak. A két világháború közötti polgári békeévek második felének egyik kedvenc lektűrírójáról, Aszlányi Károlyról fogunk ma mesélni nektek.



Már a születési helye sem az a szokványos, ugyanis az Ausländer család gyermeke 1908 tavaszán Ada-Kaleh szigetén, a Bánság dél-keleti határán jött a világra.

A mintegy ezer mohamedán (90%-ban török, 10%-ban tatár) által lakott, éppen csak hogy egy négyzetkilométeres (tehát a Margit-szigetnél kicsivel kisebb) földdarab (amelyről Jókai a Senki szigetét mintázta Az aranyemberhez) az elmúlt háromszáz évben mintegy tucatszor cserélt gazdát, hiszen sokáig itt húzódott az Oszmán Birodalom északi határa. 1908-ban éppen török területnek számított ugyan, de a Monarchia igazgatta, majd 1920-ban a lakosok (állítólag szabad elhatározásukból…) Romániát választották Szerbiával szemben.

1972-ben, a Vaskapu vízerőmű megépítésekor víz alá került, a lakosságot kitelepítették, az építészeti műemlékek egy részét átmentették Orsovára, a többi meg azóta is a Duna mélyén pihen, vízszint alatt kábé 12 méternyire.

A Duna kellős közepén megszületett tehát a kis Károly, akit a közeli Orsován anyakönyveznek. Mivel Ada-Kalehen (törökül annyit tesz: vársziget) felháborítóan alacsony volt a kereslet magyar anyanyelvű filozófusok, hírlapírók és költők iránt (Ausländer Dezső, az apuka ugyanis ezen a három területen jeleskedett, viszont a kecsketenyésztés nem igazán tudta lázba hozni, a helyi férfilakosság fő elfoglaltsága, a minaret előtti, napi 18 órán át tartó teázás/kávézás és láncdohányzás meg nem elégítette ki intellektuálisan), s mivel a kalaptervező anyuka sem kapta százasával a megrendeléseket a helyi manökenektől, szüleivel együtt hamarosan otthagyja a szigetet és Nagybecskerekre, majd Temesvárra költöznek.

Az Ausländer család 1912-ben a magyarosítás mellett dönt, amiben Károly édesanyja, a sváb Treisz Manci sem lát kivetnivalót (szó, ami szó: az Ausländert nehéz lett volna németesíteni); a Bánság fővárosában, a Lloyd-sortól nem messze megnyitott kalapszalon olyan törzsvásárlói közönséget tudhat a magáénak, hogy a bevételből lehet nagyot álmodni: a hírlapíró (majd az illetékhivatalban állami alkalmazott) papa elhatározza, hogy fiából – kost was kost – nem lesz firkász. Ennek érdekében európai tanulmányútra küldi a 16 éves Károlyt, aki a kilencszázhúszas évek közepén szélvészként bejárja Nyugat-Európát: Ausztria, Németország, Anglia, Hollandia, Dánia. Mindenhol eltölt pár hónapot, a nyelvek csak úgy ragadnak rá: Koppenhágába például ’25 márciusában érkezik, s addigi német és angol nyelvtudására támaszkodva júliusban már dánul felvételizik egy zeneiskolába – fel is veszik.

Károly igazi kelet-közép-európai fordulatszámának azonban a szolfézs meg a hűvös dán lányok nem felelnek meg maradéktalanul; 1926 végén úgy dönt: hazamegy. A térképre pillantva nem a királyi Romániát, hanem a kicsit zavarosabb alkotmányjogi helyzetű, király nélküli, ámde kormányzós Magyarországot választja. Budapesten bukkan fel, ahol fejest ugrik a kultúrába: 19 évesen Kodály Háry Jánosáról ír recenziót, fél évre rá az akkor mifelénk még gyakorlatilag ismeretlen Bertold Brechtre hívja fel a műértő olvasók figyelmét.

1928-ban a Nyugat novellaíró pályázatán díjat nyer A hóember című alkotással. Minden jel arra utal, hogy egy klasszikus filoszi karrier kezdetén van. Aszlányi azonban ismét megcáfolja az előzetes várakozásokat: megrázza magát és a könnyedebb műfaj felé orientálódik.

Az vesse rá az első követ, aki soha nem szeretett volna szórakozva szórakoztatni, s ezalatt egy rakás pénzt keresni.

21 évesen jelenik meg első regénye, egy évre rá a Nemzeti Színház bemutatja a Szélhámos kerestetik című vígjátékát. Innen a pálya megjósolható: nem tud ellenállni a gyors sikerek, az azonnal, készpénzzel fizető kiadói kasszásnők, filigrán színésznőcskék, valamint a nagyvilági élet csábításának. Dőlnek tollából a könnyű olvasmányok, az instant színpadi sikert ígérő két- és háromfelvonásos komédiák; naponta 10 órát tölt a kávéházakban, ahol imádják jópofa szövegei, elképesztő (és kiváló stílusban előadott) történetei, valamint fizetési nagyvonalúsága miatt. Nincs olyan pesti belvárosi kávéház, ahol ne lenne törzsvendég, és ahol ne várná legalább négy-öt hasonszőrű cimbora – és cimboranő.

Egyes források szerint mindannyiunk kedvence, az Aszlányinál mindössze három évvel idősebb Rejtő Jenő (itt balra) is tőle tanulta (majd tökéletesítette) a később péhowardi humornak elkeresztelt stílust és szellemességet; életpályájuk és filozófiájuk kísérteties hasonlóságot mutat (noha biztos vagyok abban, hogy a “filozófia” szót mindketten kikérték volna maguknak).

Műveiből filmeket forgattak idehaza (olyan nagyágyúkkal, mint Jávor Pál, Kabos Gyula, Páger Antal, Csortos Gyula és Szeleczky Zita), de Németországban, sőt, Amerikában is celluloidra vitték tömegsikereket elért történeteit, amelyek egy részét a Kirk van Hossum írói álnév alatt publikálja.

1936-ban Özöngáz címen megjelenik egy regénye, amit nyugodtan lehet tudományos-fantasztikus irodalomnak nevezni. Megmutatkozik benne, hogy Aszlányi nemcsak léha kávéházi konrád, hanem filozofikus alkatú gondolkodó is. Egy anti-utópiát ír, gyilkos humorral és verbális kegyetlenséggel.

Aszlányi gyertyájának nem két, hanem hat vége volt, s ő mind a hatot egyszerre égette: újságíróskodott a Sporthírlapnál, novellákat és karcolatokat szállított az irodalmi folyóiratoknak, színdarabokat írt egyszerre két-három színháznak, angol és német műveket fordított magyarra, közkedvelt társasági emberként hetente három-négy estét fogadásokon töltött, gyermek- és ifjúsági könyveket ír, na és az elsők között volt, akik Budapesten valódi sportautót vásároltak maguknak: egy Wanderer W25K boldog tulajdonosaként naponta többször átvágtatott Pestről Budára és vissza, sőt, olykor még nagyobb túrákra is ragadtatta magát.

1938 decemberében egy ilyen vidéki túrára indult, amikor Dorog mellett egy kislány váratlanul átszalad előtte az úton. Aszlányi félrerántja a kormányt, és 120 km/órás tempóval egy útszéli fának csapódik. A harmincéves,  öt nyelvet beszélő világfi, a pesti nagyvilági társaság egyik kedvence szörnyethal.

Egyesek szerint egy második Karinthy vagy Rejtő is válhatott volna belőle. De persze az is lehet, hogy ha túléli a ’38-as balesetet, ’44-ben elviszik munkaszolgálatosnak, vagy simán belelövik a Dunába. Fene se tudja…

Tény, hogy 1998-ban megcsinálták az egyik régi filmjének új változatát, a Sok hűhó Emmiért-et, és ismét elkezdték kiadni a könyveit.

Aszlányi Károly: élt 30 szép évet. A Farkasréti temetőben nyugszik, remélhetőleg békében és elégedetten. Rövid élete volt, de egy percet sem unatkozott, ráadásul gyors halál – nem is olyan rossz egyenleg.

3 hozzászólás

 1. lorgerm — 2011-07-21 16:23 

Gyerekkorom kedvence volt. Kalandos vakáció; Az Északi Park felfedezése. Sajnos csak ezt a kettőt ismerem.

 2. almoragh — 2012-06-09 01:34 

A Kalandos vakáció és az Északi Park felfedezése kötetben (Móra, 1985) volt egy utószó Feleki Lászlótól – ez talán még hozzátesz valamit Aszlányi történetéhez. Tudjuk, hogy autóbalesetben halt meg – ezért is elég bizarr pl. az Első autó című elbeszélése (Singer és Wolfner, 1939; a Szélhámosok c. kötetben jelent meg, közvetlenül az Üzenet kezdő haltenyésztőknek című humoreszk után, amitől én könnyesre röhögtem magam). Feleki is azt írja, hogy Aszlányinak “tréfás kegyetlenséggel” jósolták meg, hogy egyszer vagy motorral, vagy kocsival jár szerencsétlenül, mivel olyan szórakozott volt.

Feleki szerint nem egy kislány, hanem egy kisfiú szaladt át előtte az úton, de ez mindegy is; Szalay Károly a Sok hűhó Emmiért utószavában (Magvető, 1959) viszont azt írja, hogy az író feleségével indult országjáró körútra Topolinojával, amelyet ő maga vezetett. A baleset 1938. december 8-án történt, vékony jégpáncél fedte az utakat (Szalay beszámolójában szó sincs gyerekről), a kocsi előzés közben megcsúszott és egy fának csapódott. Aszlányi feleségét súlyos töréssel és zúzódással szállították kórházba, és csak annak köszönhette életét, hogy kiesett a kocsi ajtaján – a nő pedig betegágyán úgy emlékezett, hogy Aszlányi az utolsó pillanatban kinyitotta az autó ajtaját.

Lehet, hogy ezek csak utólag költött legendák (a gyermekszeretet vagy az önfeláldozás), mert tényleg úgy tűnik, hogy annyi végén égette a gyertyát, ahányon csak lehetett (az Emmiben volt két különböző karakter, akik azért sem értették egymást, mert fordított arányban fogyasztották a sört és a pogácsát: X 6 sörhöz 1 pogácsát evett, a másik meg épp fordítva járt el; nem nehéz kitalálni, melyik is lehetett volna Aszlányi).

Mindegy is; örülök, hogy újra hallottam az egyik kedvenc magyar írómról (az Özöngáz félig-meddig a konteó-blogba is mehetne), a régi blog.hus kommentem meg már úgyis elveszett, úgyhogy ismételhetem magam (ott is valami hasonlót írtam, de az írekkel vettetek meg egészen:)).

 3. tiboru — 2012-06-13 00:15 

Akkor maradsz, ugye?

:-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.