Csekonics József

Figyelmes olvasóink már tudják, hogy kit és mit köszönhet Temesvár környékének a magyar méhészet. Mai posztunk bebizonyítja, hogy nem csak az apró és andalítóan (allergiások számára olykor ijesztően) zümmögő méhecskék tekintetében beszélhetünk bánsági hozzáadott értékről sokat szenvedett nemzetünk életében, hanem nagyságrendekkel méretesebb háziállatokkal kapcsolatosan is.

Mai főszereplőnk bevándorló ugyan, de élete jelentős részét a Bánságban töltötte, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben szállóigévé nemesedett mértékű családi vagyon oroszlánrésze is ezeken a tájakon, a zsíros bánsági földön keletkezett.

Kedveseink! Ma a nevezetes Csekonicsok kerülnek terítékre, különös tekintettel Józsefre, akinek ténykedése nyomán az utódoknak valóban volt honnan szórniuk a pénzt.

A horvát származású család a XVI. században keveredik Kőszeg környékére, s katonai erényeiért a famíliából először bizonyos Pavao Cekonic (Csekonics Pál) kap nemesi kutyabőrt, egyenesen Mária Teréziától – akkor még csak bárói címmel megspékelve. A honi arisztokrácia soraiba történő belépés ösztönzőleg hat a hormonokra: 1757 fagyos februárjában megszületik az első fiúgyermek, aki a József nevet kapja.

A helyben elvégzett alapfokú iskola után a srácnak nem adatik meg túl sok választási lehetőség: vagy katona lesz, vagy pap, vagy gazdálkodó az akkor még nem túl kiterjedt családi birtokon. Mivel Józsefben élénken munkálkodik a kíváncsiság, Bécs sincs olyan túl messze Kőszegtől, ráadásul a tiszti egyenruha akkor még vonzóbbnak tűnik, mint a reverenda vagy az istállószagú hajnalok, a hozzátartozók nem túl nagy meglepetésére az egyik bécsi (természetesen bentlakásos) katonaiskolát, s az ezzel automatikusan együtt járó mundért választja.

József azért nem tudja teljes mértékben levetkőzni a vidéki élményeket, s mivel gyakorlatilag egyszerre tanult meg járni és lovagolni, fegyvernemként a vértesekre voksol: 17 éves korában hadapródként kezdi katonai pályafutását.

Horvát ősei harcos génjeiből azonban viszonylag keveset örököl; lelkiismeretesen ellátja ugyan a tiszti pálya által megkövetelt szakmai feladatokat, de egy-egy lovasroham megtervezésekor mindig is jobban érdekelték a lovak, mint a lovasok vagy a fegyverek. Amikor tiszttársai a kardacélról vagy a legújabb muskétákról cseréltek eszmét, ő leginkább az apamének vérvonaláról, esetleg a takarmányozás, a telihold és a sárló kancák fedezés iránti hajlandósága között, általa felállított összefüggésekről tudott volna beszámolni – már ha érdekelt volna valakit rajta kívül.

Hát érdekelt. Nem is akárkit.

Egy évtizednyi katonáskodás után beérik a monománia gyümölcse: 1784 októberének végén druszája, II. József császár Budára látogat, s Csekonics báró elérkezettnek látja az időt arra, hogy „a magyarországi lótenyésztés felvirágoztatásával és kiszélesítésével” kapcsolatos komplex elképzeléseit írásos formában alázatosan Őfelsége színe elé terjessze.

A kalapos uralkodó értékeli a (rög)eszmékben gördülékenyen megfogalmazott jövőképet, s a tőle megszokott lendülettel, roppant dinamikusan lát neki a koncepció jogszabályi hátterének megvalósításához: rohamtempóban keresztülveri a Császári Haditanácson, majd decemberben alá is írja a részben állami, részben magántulajdonban lévő kincstári ménes, valamint lónemesítési és -tenyésztési központ létrehozásáról szóló királyi rendeletet: a 9 ezer hektáros, Csanád vármegyei mezőhegyesi királyi birtokon megalakul a császári és királyi méntelep, s 1786. január 15-én báró Csekonics József első osztályú vérteskapitányt kinevezik Magyarország és Erdély méneskari és lótartalékért felelős (remondaügyi) főparancsnokává.

“Végzés, melyet a most szerencsésen országló felséges Király és Császár, II. József, hogy Magyarországban és az ahhoz tartozó tartományokban (…), a jobb fajtából eredett és magasabb méretű lovaknak száma jövendő időkre nézve is minden kitalálható móddal gyarapítatthassék, tetszett Ő Felségének kegyesen elvégezni, hogy Magyarországban tulajdon császári, királyi ménes, mely mintegy magvető helye legyen a jelesebb természetű és tartósabb erejű lovaknak, minden időhalasztás nélkül felállítassék, arra rendelvén amaz Mezőhegyes nevű alkalmatos pusztát.”

Innen kezdve a pályaív töretlen: a hazai lótenyésztés dübörögni kezd (már ha olvasóink megbocsátják nekünk ezt a bárdolatlan, soha nem hallott szóképet). Csekonics gyakorlatilag biankó csekket kap az udvartól: spanyol és arabs mének tucatjainak beszerzése következik (noha nem vitte túlzásba a külföldi vérvonal erőszakos erősítését), akik minden macsó energiájukat a szép hazai kancák meghódításának szentelik, s ennek köszönhetően évente újszülött csikók százainak nevét kell felvésni a katonalovak általa bevezetett szigorú nyilvántartásába.

Volt olyan év, hogy a méntelepen 13 ezer ló nevelkedett!

Az ötletek közé még az is belefért, hogy – elsőként ezeken a tájakon – lóversenyek megszervezését javasolja bécsi és pesti helyszínnel. Komoly energiát feccöl az állatorvosi tudományok fejlesztésébe is: világos számára, hogy egy egészséges ló többet ér a hadseregnek, mint kétszáz kiló elsőosztályú virsli.

Csekonics-saláta:


Hozzávalók:

jércemell (40 dkg)
folyami rák (30 db, apró)
paradicsom (30 dkg)
fejessaláta (2 fej)
petrezselyemzöld (1 csokor)
majonéz (2,5 dl)
tárkonyecet (2 evőkanál)
citromkarikák
köménymag
cayenne- i bors
tárkonylevél
Worchester-mártás, só

A rákokat megmossuk, köménymaggal, petrezselyemmel, sóval ízesített vízben megfőzzük, kihűtjük, farokrészeiből és ollóiból a húst kiszedjük.

A főtt kihűlt jércéről a bőrt lehúzzuk, a csontról lefejtjük a húst és csíkokra vágjuk. A paradicsom héját lehúzzuk, cikkekre vágjuk. A megmosott salátából néhány levelet félreteszünk a tálaláshoz, a többit egyenletes darabokra tépkedjük. A majonézt Worchester-mártással, finomra vágott tárkonylevéllel, kevés tárkonyecettel és cayenne-i borssal fűszerezzük.

A rákhúsból néhány ollót félreteszünk a díszítéshez, a többit a dresszingbe tesszük. Hozzáadjuk a csíkokra vágott húst, a paradicsomot és a salátát. Az egészet óvatosan összekeverjük.

Üvegtálkákra helyezett salátalevelekre tálaljuk, citromkarikákkal, valamint a rák ollóival díszítjük. Félszáraz fehérbort vagy minőségi világos sört igyunk hozzá.

A lovak iránti elkötelezettsége ellenére sem volt szakbarbár. Ma úgy mondanánk: kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkező, összetett logisztikai szemlélettel bíró, több lábon álló nagyvállalkozó volt, aki szenvedélyét üzletté, az üzletet pedig szenvedéllyé alakította. A lovak ugye főleg szénát esznek: Csekonics tehát kaszálókat, illetve legelőket bérelt (volt év, amikor a kövér bánsági és békés-csongrádi földeken 25 ezren dolgoztak neki májustól októberig); az éppen aktuális balkáni katonai offenzíva során felvállalta a negyedmillió érintett harcos és a hozzájuk tartozó hatvanezer ló élelmezési láncának megszervezését, de 1798-1803 között gyakorlatilag ő látta el tőkehússal Bécset: ekkor hetente (!) 1000 (ezer!) szarvasmarhát vásárol fel és szállít a császárvárosba, részben közúton, részben a Dunán közelekedő, saját tulajdonú uszályaival. Mondanunk sem kell: zökkenőmentesen.

Annyira jól fut a szekér, hogy 1790-ben bérbe veszi a bánsági Zsombolyát körülölelő, mintegy 25 ezer hektáros császári birtokot (Zsombolyástól, mindenestől), majd 1807 tavaszán (egy évvel azután, hogy dandártábornokká léptetik elő) meg is vásárolja az egész hóbelevancot (ugyancsak Zsombolyástól, mindenestől). Ugyanekkor alapítja meg Bábolnapusztán a mezőhegyesi létesítmény iker-intézményét, a később ugyancsak híressé vált bábolnai ménest.

A Csekonicsok (akik 1864-től kezdve már grófi címet viselhetnek, a “zsombolyai és janovai” előnévvel együtt) olyannyira beépültek a Temes – Torontál – Csanád – Csongrád – Arad vármegyék politikai-gazdasági-társadalmi életébe, hogy azon a vidéken úgy száz éven keresztül megkérdezésük (jóváhagyásuk, engedélyük) nélkül senki nem lehetett sem parlamenti képviselő, sem főispán, sem csendőrparancsnok, sem kereskedelmi kamarai tisztségviselő.

A család számos közszereplőt adott az országnak: képviselők, nagykövetek, minisztériumi felsővezetők, diplomaták, tábornokok és nagyiparosok tucatjai viselték büszkén a nevet; egyikükről még azt is rebesgették, hogy annyira kényes volt fehérneműire, hogy ingeit rendszeresen Párizsba küldte mosatni, mondván: minőségi tisztítást csak a francia főváros szalonjainak is dolgozó mosónőktől várhat az ember.

1808-ban lemond a további katonai-államigazgatási karrierről és visszavonul zsombolyai uradalmára gazdálkodni. Fiai és unokái további birtokokat vásárolnak Fejér, Baranya, Tolna és Bács megyékben, de haláláig, vagyis 1824-ig ő marad a család feje, egy valódi pater familias, akitől mindenki tanácsot kér, s aki szigorúan őrzi a családi kincstár kulcsát.

2 hozzászólás

 1. Gloria Mundi — 2011-03-14 10:43 

Boldogult nagyanyám mindig emlegette Csekonics bárót, mert a pénzt ő is tudta szórni (már a nagyi), bár nem volt miből. :) Most legalább tudom, kiről beszélt.

 2. csuri — 2012-04-16 10:22 

Sajnos csak nagyon áttételesen tekinthetjük őket elődeinknek, vagy őseinknek…. :)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.