Ma egy olyan bánsági arcról fogunk mesélni nektek, aki egyszer már (mellékszereplőként) felbukkant úgy három héttel ezelőtt, amikor Ajtonyról esett szó ezeken a képernyőkön (nem ártana átismételni az ott tanultakat, hogy világosan értsük, miről is van szó…).

Azóta rájöttünk, Csanád vezér volt annyira nagystílűen  pimasz és jellemtelen, hogy megérdemeljen egy külön posztot minálunk.

Az ezredik évet követő közép-európai tranzíciós időszakban István királyunk céltudatos és eszközökben nem igazán válogató tevékenysége jelentős mértékben elősegítette a közigazgatási és vallási erőviszonyok kárpát-medencei letisztulását – mondhatnánk, ha körmönfontan szeretnénk fogalmazni.

Ha azonban hozzánk hasonló, egyszerűbb gondolkodású, és a politikai korrektségtől tisztes távolságot tartó kétkezi értelmiségiekhez akarnánk szólni, azt mondanánk, hogy első királyunk mindenkinek minimum a fejét vette, aki (szerinte) nem a megfelelő istenhez imádkozott, illetve aki a legkisebb önállóság kósza ötletét nem verte ki a koponyájából. Mert gondoljuk csak végig: hogyan is nézett volna ki mondjuk egy Kun Autonóm Körzet vagy egy Besenyő Kulturális Önrendelkező Tartomány a Magyar Királyság területén?! Botrány, mi?!

Az utolsó komoly hőbörgők egyike volt az erdélyi fejedelem (akit vagy Gyulának hívtak, vagy ez volt a beosztása, de erről most ne vitatkozzunk, köszi), s akinek népét és országát István a szokásos módszerekkel domesztikálta: csata, majd a klasszikus és jó bevált kivégzés vagy keresztelő alternatíva felajánlása, kincstár kiürítése/feltöltése (attól függ, honnan nézzük), lakoma, majd – természetesen Isten áldásával – business as usual.

Nos, Gyula udvartartásához tartozott egy szépreményű, ambíciózus fiatalember, bizonyos Csanád, akiről csak annyit lehet biztosan tudni, hogy nem folytatott komolyabb biztonság- és védelempolitikai tanulmányokat. Hogy ez miért vehető tutira? Hát mert ha csak egy kicsit is ért ezekhez a dolgokhoz, rögtön látta volna, hogy István (és vele együtt a központosított, erős feudális és keresztény állam) a jövő, míg a lóáldozó, tábortüzek körül ugráló, állatkoponyát és lábszárcsontokat magukra aggató sámános táltosos, kumiszos rendezvénysorozat pedig maga a leszerepelt retró múlt.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Gyula elkezdte tölteni nyugdíj előtti felmentési idejét, Csanád fogja magát és pár – hozzá hasonló módon tájékozatlan – udvaronccal nyeregbe pattannak, majd lóhalálában elvágtatnak arra a délvidéki területre, amelyen Ajtony uralkodik, s amely úgy kilencszáz év múlva (sajnos, csak egy egészen rövid időre) a Bánsági Köztársaság nevet kapja. Ajtony – gyermeteg módon  – minden apróságnak örül, amivel István orra alá egy kis borsot tud törni, úgyhogy befogadja az érkezőket, akik soron kívül megkapják a menekült-státuszt és mindent, ami ezzel jár (munkavállalási engedély, oklevelek honosítása, családi pótlék folyósítása, egyszeri beiskolázási támogatás a gyerekeknek, stb.)

Egy-két év elteltével azonban István bekéreti a Kárpát-medence legfrissebb geopolitikai térképét és szemet szúr neki az a nagyjából paralelogramma alakú, független terület, valahol virágzó királysága déli-délkeleti csücskében. Azonnal intézkedik: magához rendeli a hírszerzés vezetőjét, akit utasít, hogy záros határidőn belül dolgozza fel Ajtony közvetlen környezetét; fektessen fel objektum- és személyi dossziékat a várról és minden olyan illetőről, akiről feltételezhető, hogy megvásárolható vagy megzsarolható, esetleg más okból hajlandó lenne elárulni a fejedelmet.

• Innen is látszik, hogy a HUMINT módszerek nem igazán változtak az elmúlt ezer-kétezer évben. Maximum a fizetőeszköz és az átutalás módja – teszem hozzá.

A királyi felderítés működésbe lépett (akkoriban nem kérdeztek vissza akadékoskodva a beosztott hírszerzők, hogy megvan-e a külső engedély, tud-e róla a miniszter, törvényes-e ez az egész, nem lesz-e botrány, ha az ellenzék megtudja, stb.), szóval mozgásba lendült minden, aminek mozgásba kellett lendülnie.

Az eredmény nem is váratott túl sokat magára: egy hónapon belül István asztalán volt a három legígéretesebb célszemély teljes anyaga, amit a király gyorsan át is lapozott.

Az első egy önként jelentkező szakácstanonc volt, aki ezer aranyért vállalta volna, hogy beléndek-főzetet és gyilkos galóca-kivonatot kever Ajtony ételébe. István töprengett egy kicsit, de pár perc morfondírozás után félredobta a dossziét: zsigerből gyűlölte a méregkeverőket, igaz keresztényként ő az egyenesebb, becsületesebb módszerek (karóba húzás, felnégyelés) híve volt.

A második tanulmányozott az udvari bolond volt, aki állítólag lojalitásból megtette volna, hogy olyan rossz vicceket mesél Ajtonynak, hogy az garantáltan belehalna az unalomba. István nem nagyon hitt a pszichológiai hadviselésben, ezért a bolondot is félretette.

A harmadik dosszié (a legtestesebb máskülönben a három közül) tartalmazta Csanád teljes személyi anyagát, a környezettanulmány eredményét, egy igen jól sikerült igazolványképet, valamint a célszemély kézzel írt önéletrajzát és ajánlkozását/vállalkozását arra, hogy megfelelő beosztás, valamint versenyképes jövedelem biztosítása ellenében megkeresztelkedik és az első adandó alkalommal Ajtony ellen fordul.

István nem habozott: határozott és karakteres betűivel ráírta a dossziéra: Ő a mi emberünk! Azonnali intézkedést kérek! István, a király.

A gépezet mozgásba lendült: az okmányosok kiállítottak egy fedőokiratot Csanádnak, amit galambpostával el is juttattak hozzá. Az áruló még megpróbálkozik egy merénylettel, de balul sikerül (Ajtony kedvenc ágyasa, egy jómellű, fekete bolgár lány nem vállalja, hogy egy kiválóan sikerült, orgiába torkolló buli után leszúrja részegen alvó, kimerült urát), majd átszökik a határt képező Tiszán, jelentkezik István táborában, ahol a hírszerzőknek kihallgatása során részletesen elmond mindent, amit Ajtonyról és seregéről tudni érdemes.

1028-ban Nagyősz (Tomnatic, Temes megye, Románia) mellett megütközik a két sereg; István hadilobogója alatt még német vendégjátékosok is felléptek. Ennek ellenére az első nap a rebelliseké, Csanád (illetve a fehér magyarok seregét a helyszínen irányító Imre herceg) vesztésre áll. Kétségbeesésében Szent György vértanúhoz, kedvenc katonaszentünkhöz könyörög, és megfogadja, hogy ha másnap győz, egy monostort emel a tiszteletére.

Úgy tűnik, az üzlet Györgynek is megfelel, mert az éjszaka közepén egy oroszlánt küld az alvó Csanádhoz, s az állat arra biztatja álmában a jellembajnokot, hogy azonnal kerekedjen fel és támadjon, mert odaát, Ajtonyéknál mindenki részeg.

Nem tudjuk, az állatok királya kinek a fizetési listáján szerepelt, de az oroszlán jól ismerhette a kor harcosainak szokásait, mert egyfelől a fekete magyarok tényleg mind ittasan hortyogtak, másfelől pedig Csanád csont nélkül hitt a fenevadnak, kapva kapott a lehetőségen és még pirkadat előtt rajtaütött az ellenségen. Személyesen tört be Ajtony sátrába, ahol a komplex tudatmódosítók hatása alatt lévő fejedelem fejét saját kezűleg nyisszantotta le, a szanaszét heverő ékszereket, értékes edényeket (és nem utolsó sorban a három legszemrevalóbb ágyast) pedig azonmód lefoglalta személyes használatra. A legcsinosabbat később feleségül is vette.

Már úgy értem, hogy az ágyasok közül a legcsinosabbat; Csanádról egy csomó rosszat el lehet mondani, de nem volt egy fétisiszta és SOHA nem vett volna feleségül egy ékszert vagy egy edényt!

Szolgálataiért cserébe főszerepet kapott István egyik vesszőparipája, a megyei közigazgatási rendszer megszervezésében. Ajtony egykori székhelye (Marosvár) felveszi az ő nevét, hasonlóan a frissiben megalakuló megyéhez; ő lesz az első ispánja Csanád vármegyének, amely sokáig a legnagyobb igazgatási entitása lesz a Magyar Királyságnak: akkora, hogy – a teljes mai Bánságot magába foglalva – ebből később hat megye is alakul: Temes, Torontál, Arad, Krassó, Keve és maga Csanád. A későbbi (kicsi) Csanád megye címere itt látható jobbra, benne a névadó vezérnél esztétikailag és erkölcsileg sokkal vállalhatóbb Gellért püspökkel.

A Gellért-legenda szerint István ezekkel a szavakkal intézkedett:

Ezt a várost a mai naptól ne nevezzék már a Marosról, hanem legyen neve Csanádtól. Azért, mert kipusztítottad belőle ellenségeimet, te légy ennek a tartománynak ispánja, és a magad nevéről kereszteld el: nevezzék minden nemzedékig Csanád tartománynak.

Hősünk megtartotta Szent Györgynek tett ígéretét: 1030-ban megalapítja az oroszlános monostort az egykori Torontálban található Majdánynál, Oroszlámos (jelenleg Банатско Аранђелово, vagyis Banatsko Aranđelovo, Szerbia) mellett, közel a mai magyar-román-szerb hármashatár-ponthoz.

Történészek szerint Csanád nemzetsége egészen a XVII. századig fennmaradt, számos kiemelkedő személyiséget adva az országnak. Példát ne kérjetek; további híres temesvári – tudomásom szerint – úgysem volt közöttük.

Zárásként ideteszem Nagycsanád község (Cenad, Temes megye, Románia) jelenlegi címerét, benne a teljesen adekvát római katonával (már csak egy dák harcost hiányolok erősen). Csak remélni tudom, hogy a kék alapon látható vár talán Ajtonyra (esetleg magára a névadóra, Csanád vezérre) emlékezteti a szemlélőt.