Nem. Megpróbáltam, és egyszerűen nem megy. Nem tudom megállni a híres temesváriak felsorolását anélkül, hogy a hatvanas-hetvenes évek legendás zenekarát, a Phoenix-et meg ne említsem.

Hogy olvasóink nem-temesvári hányada el tudja helyezni magában őket, hogy be tudja lőni, mit jelentett (és jelent) érzelmileg a temesváriaknak, a következő gondolatkísérletet javasolom a negyvenes korosztálynak: tessék összegyúrni az óhazai Omegát, LGT-t és Illést/Fonográfot. Megvolt?

Na, emocionálisan kábé ezt. Még nekem is, aki pedig pont egy negyed generációval lekéstem a klasszikus Phoenix-koncertek élőben történő élvezetét, s így maradtak a bakelitek. Meg például a katonaság, ahol a nyolcvanas évek elején kiválóan lehetett a számaikat énekelni a nyitott platós teherautókon, az elvárt military-nóták mellett, üdítő változatosságként. És a tisztek néha bizony velünk együtt énekeltek…

1962-ben három temesvári középiskolás (Nicu Covaci, Kamocsa Béla és Florin Bordeianu) létrehozza a Sfînţii (A szentek) nevű rockbandát, amelyik Beatles-, Stones- és The Who-számokat játszik. A helyi ifjúság zabálja őket, a hivatalos kommunista kultúrvonulat azonban többször kifejezi rosszallását: egyfelől a balhéból választott név tűnik klerikálisnak (!), másfelől a repertoárból kikövetkeztetett Nyugat-imádat bélyege sem tesz jót nekik. Miután napról napra egyre népszerűbbek és ismertebbek lesznek, névváltoztatásra kényszerülnek: 1965-től Phoenix-ként folytatják, és a temesvári Műegyetem (a Poli) gépészmérnöki fakultása, majd a teljes (és nemcsak temesvári) középiskolás és egyetemista-főiskolás generáció házikedvenceivé válnak.

Időközben csatlakozik hozzájuk Pilu Stefanovics és Günter Reininger, csak hogy a teljes bánsági etnikai vertikum képviselje magát. A hetvenes évek elején a rajongók kisebb személyzeti jövésmenés szem- és fültanúi: egyes tagok kiválnak, mások csatlakoznak. A teljesség igénye nélkül emlékezzünk meg Costin Petrescu-ról, Kappl Józsiról, Kovács Zoltánról, Mircea Baniciu-ról, Ovidiu Lipan-ról, Erlend „Dixi” Krauser-ről.

1971-ben Ceauşescu visszatér egy különösen tartalmasra sikerült észak-koreai látogatásról, ahonnan számos új (legalábbis Románia számára új) ötlet származik: személyi kultusz, mindenféle nyugati értéktől történő – egyre merevebb – elzárkózás, jegyre adott élelmiszerek, a titkosrendőrség felturbósítása, satöbbi.

De ez nem politikai blog, visszatérünk tehát eredeti mondandónkhoz.

A Phoenix szempontjából gyökeres változást jelent, hogy a hivatalos politika nemcsak a közszükségleti cikkek és a mozikban vetített filmek, hanem a különféle zenekarok által játszott számok területén is a teljes önerőre támaszkodást (lásd még autarchia) tűzi ki elérendő célnak. Lefordítva ez azt jelentette, hogy hiába vagy rockbanda, esetleg dzsesszénekes, támogatásra (illetve később: sima megtűrt státuszra) csak akkor számíthatsz, ha az örök tiszta forrásból (vagyis a népművészetből), a dicsőséges  (természetesen román) nemzeti történelmi múltból merítesz.

Covaciék nem rettennek meg a kihívástól; előveszik a román balladákat, a népdalokat, ízlelgetik, hallgatják, áthangszerelik, átírják, ismét meghallgatják – és sorra születnek a jó kis számok: Kinizsi Pálról, létező és kevésbé létező, misztikus állatokról, a temesvári villamosról, egy cigánylányról, stb. Egyre jobban elsajátítják a régizenei fogásokat és a klasszikus hangszerek kezelését, ami – ha lehet – még lendít is a stílusukon.

Nem csak a témájuk és zenéjük, hanem nyelvezetük is veretes; néha már-már archaikusan csengő román nyelv. Meg sem kísérelem lefordítani számaik szövegét, mert nem lehet visszaadni a hangulatát. Munkaértekezleteiket rendszeresen a bánsági Semenic hegyen, egy menedékházban tartották, ahová egy-két-több hétre bezárkóztak, jelentős mennyiségű… khm… mindenféle tartalék társaságában. Ott aztán lehetett vitatkozni, érvelni, sőt, olykor alkotni is.

Ez itt egy korabeli „klip” Andrii Popáról, a gazdagokat keményen megsarcoló, szabadságszerető betyárról:

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=0NBX_hlkocc&w=550&h=459]

Érdekes módon egy rockoperát is akartak írni egy balladai hősről, bizonyos Manole mesterről, aki a román Kőműves Kelemen (befalazza a feleségét az épülő vár falába, biztosan ismerős szituáció…), de a hatalom úgy kicenzúrázza a szöveget és a zenét, hogy csak 15 percnyi bemutatható csonk marad belőle. Az 1972-1975 közötti időszak volt a csúcs: nem ment ritkaságszámba, amikor harminc-negyvenezres közönség előtt, csordulásig megtelt stadionokban koncerteztek.

Az alapító atyát, Nicu Covaci-ot elkezdi cseszegetni a Securitate; egy névtelen feljelentés hatására két héten keresztül naponta beidézik és kihallgatják mindenféle mondvacsinált hülyeség miatt; válaszul 1976-ban lemond az állampolgárságáról, feleségül vesz egy holland nőt, majd hivatalosan kivándorol Romániából.

1977 márciusában hatalmas földrengés rázza meg Bukarestet; az ezt követő, nemzetközi méreteket öltő segélyezési programban felbukkan Covaci és komoly nyugati adományokat hoz Romániába, amiket abban a helyzetben még Ceauşescu sem mer visszautasítani.

És itt ismét megmutatkozik a talpraesett, túlélésre kódolt kelet-európai kreativitás: arra való hivatkozással, hogy a segélyek szétosztását követően magával szeretné vinni az amúgy saját tulajdonát képező, de Romániában maradt hangfalakat és erősítő-berendezéseket, Covaci egy napfényes tavaszi délutánon (Mircea Baniciu kivételével) a teljes Phoenixet beépíti a felszerelésbe, a megfelelő zsebekbe belecsúsztatja a megfelelő összegeket, megszerzi a megfelelő pecséteket és ólomzárakat, majd tehervagonokban az egész társaságot – cakkpakk – kicsempészi az NSZK-ba.

Itt és most nem foglalkoznék a németországi utóéletükkel; az 1989-es decemberi eseményeket követően többször visszatértek Temesvárra (és úgy általában: Romániába), számos sikeres koncertet adtak, új fanokat szereztek, de ez már nem olyan érdekes. Rendszeresen hazatérnek, ahol továbbra is tömegek nézik-hallgatják őket koncertjeiken.

Ez a számuk Temesvárról, a szülővárosukról szól. Egyes képek, épületek talán ismerősek lesznek Csuri posztjaiból. Nem véletlenül: Temesvár nemcsak a Phoenix szülővárosa, hanem – amint azt tudjátok – Csurtuséké is.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=hwzb2lTsKMI&w=550&h=459]

Na jó, még további párszázezer-millió emberé is, de mindannyiukat mi sem ismerhetjük.