Téry Ödön

Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét.

Korrekt módon azonban nem kérdőjelezzük meg beszámíthatóságukat, már csak azért sem, mert törzsolvasóink között is van hegymászó és turista, aki rendszeresen képes arra, hogy (a civilizáció kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva) hosszú napokra a zord és embertelen természet barátságtalan karjai közé vesse magát. Az ilyen emberek is számíthatnak együttérzésünkre.

A magyar turizmus és az öncélú hegymászás megkerülhetetlen, emblematikus úttörőjéről fogunk most mesélni nektek, aki – s ez már senkit nem lep meg – bánsági születésű.

Amikor Mercy gróf az 1700-as évek első harmadában (többek között) német telepesekkel népesíti be a török időkben szinte lakatlanná vált temes-torontáli falvakat, a bevándorlók között van egy Rikker nevű család is, akik a mostani Rajna-Pfalz tartományból érkeztek és Óbébán kezdik művelni a zsíros bánsági földet.

Óbéba vagy Óbéb (Beba Veche) Románia legnyugatibb települése, s egyúttal a legpechesebb is; a Bánság felosztásánál 1920-ban eredetileg a szerb oldalra kerül, de 1923-ban egy határmódosítás és -kiegyenesítés folytán Románia kapja meg. Közvetlenül a község mellett van a Triplex Confinium, vagyis a hármas (magyar-román-szerb) államhatár.

A szorgalmas Rikker család kiválóan beilleszkedik; bizonyos Josephus Rikker a XIX. század közepére már uradalmi tiszttartóként a helyi elit egyik oszlopos tagja. Neki (illetve nejének) 1856. július 4-én születik egy fiúgyermekük, akit akkor még Edmundus Felix Antonius Wilhelmus Rikker néven anyakönyveztetnek.

1862-ben a hazafias érzelmek átcsapnak a Rikker család feje fölött; a családfő Téry-re magyarosítja családnevüket, s így (közvetett módon) Josephusból József, Edmundusból pedig egycsapásra Ödön lesz. Az Ödönke akkoriban még nem hordozta azt a pajkos, lefigymáló és sajnálkozó hangulatot, ezért ezen nem fogunk humorkálni. Arról nem is beszélve, hogy a lassan iskolaérett korba lépő Ödön már akkor is nagyobb darab volt a sokéves átlagnál, és egészséges fiúgyermekként biztos bevert volna pár gyermekarcot, ha pajtásai a nevével viccelődnek.

1865 tavaszán Téry József megérdemelten nyugállományba vonul, s családostól búcsút int a szinte kétdimenziós Torontálnak. Ödönke a második elemit már a budai krisztinavárosi iskolában kezdi. Kiváló tanulóként végzi el a gimnáziumot, s 1873-ban rendkívüli hallgatóként beiratkozik az orvosi karra, ahol igazi nyüzsgönc: az orvostanhallgatók önképző körének pénztárnoka, könyvtárosa, illetve elnökségi tagja. Eredetileg a sebészeti pálya érdekli, de szociális érzékenysége hamarosan a népegészségügy irányába löki.

1875-ben – széles rokoni körben – Svájcban tölti a nyár egy részét (természetesen a hegyek között), ahol annyira összemelegedik az egyik távolibb unokahúgával (Mészáros Emíliával), hogy rá egy évre, alig 20 évesen feleségül is veszi. A turistáskodás már ekkor elhatalmasodik elméjén: minden útjába eső dombra kényszeresen felmászik, s a járt utakat rendszeresen elhagyja a járatlanok kedvéért; keresztül-kasul bekószálja a Pilist, de a Börzsönyben is csak gondatlanságból maradt olyan ösvény, amelyen legalább kéthavonta egyszer ne ment volna végig. A Tátrában több csúcsot (például a Középormot, vagy a Fecsketornyot) ő mászott meg először – a hegyikecskéket és a bennszülött tót atyafiakat senki nem regisztrálta.

1879-ben megszerzi orvosi diplomáját, majd – visszaemlékezve a Tátra különböző csúcsain tett gyakori kirándulásaira – Selmecbányára kéri magát bányaorvosnak. És itt aztán kiterebélyesedik szunnyadó vonzalma a tényleg magas hegyek iránt: egymás után dőlnek ki mellőle az igazi, bérceken született hegyi emberek, miközben az alföldi származású, közel két méteres és alsónadrágban is 120 kilós doktor úgy szökell a sziklák között, mint egy különösen sportos muflon.

A kirándulásokból ideológiát csinál: szinte alapító tagja a Magyar Kárpát Egyletnek, amiből később kinő a Magyar Turista Egyesület (ennek négy évig elnöke, 18 évig alelnöke, illetve – 1906-tól haláláig – díszelnöke). Az ő ötlete nyomán lát napvilágot 1891-ben a Turisták Lapja, melynek 21 éven keresztül szerkesztője.

Mivel lelkesedésért és hegymászásért már akkoriban sem adtak semmit a selmecbányai piacon (egyenesebben megfogalmazva: bányaorvosi fizetése kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a családot és az összes, a Tátrában megforduló műkedvelő hegymászót etesse-itassa), 1884-ben visszatér a székesfővárosba, ahol tisztviselő lesz: közegészségügyi felügyelőként folytatja a turistáskodást.

Ő építteti fel például 1898-ban Dobogókőn az első, akkor még fából készült menedékházat, majd nyolc évre rá a sokkal maradandóbb kőházat.

Szenvedélye (amit még fényképezési mániával is súlyosított) olyan fokra hágott, hogy illetékes elöljárói – udvariasan bár, de többször – emlékeztették arra, hogy főállása szerint állami alkalmazott, a turistáskodás csak a hobbi; Ödön ugyanis hajlamos volt néha fordítva gondolkodni. Ezekből a kisebb-nagyobb konfliktusokból aztán sértődés is volt rendesen, Téry doktornak ugyanis nemcsak a teste volt hatalmas, hanem a lelke is, s olykor olyan érzékeny bírt lenni, mint egy havasi gyopár.

Ahogyan az monomániásokkal gyakorta előfordul, ő is azt hitte, hogy amit ő szeret, az mindenkinek jó; ebből kifolyólag feleségét és összes gyermekét folyamatosan magával hurcolta a sziklák közé, az erdőbe meg egyáltalán, ráadásul hangosan lelkesedniük is kellett egy-egy 24 órás menetelés után, hogy milyen fantasztikusan jó volt.

Ezt csak azután tették meg, hogy túrabakancsukból kiöntötték a vért és a vízhólyagok sürgősségi ellátása is megtörtént.

1912-ben betelik a pohár: felmentik addigi beosztásából és járványügyi felügyelővé nevezik ki, ami a háború kitörésével válik igazi szopássá: a különféle katonai létesítményeket, fogolytáborokat kell sorra látogatnia ahelyett, hogy hegymászó botjával újabb és újabb tátrai csúcsokat hódítana meg, turistatársai és fásult családtagjai lelkes biztatása közepette.

1916-ban súlyos légúti fertőzést szed össze valamelyik katonakórházban, amiből már nem tud kikecmeregni: egyre súlyosabb állapotba kerül, amire a két katonafia sorsa felett érzett bizonytalanság és félelem még rádob pár lapáttal.

Az állami alkalmazottak akkoriban (igen helyes módon!) 35 év közszolgálat után teljes összegű nyugdíjra váltak jogosulttá, életkortól függetlenül, úgyhogy Téry doktor 1916 novemberében megválik az apparátustól és viszont. Sajnos, nyugdíját nem sokáig élvezheti, ugyanis sportos életmód ide vagy oda, 1917 szeptemberében elhunyt.

Nevét menedékház, hágó, turista-útvonal, emléktúra és hegycsúcs őrzi, ahogy illik.

3 hozzászólás

 1. GloriaMundi — 2011-07-31 22:20 

Ójaj, a hegymászás mint olyan számomra is érthetetlen szenvedélybetegség :-) De azért riszpekt neki, persze. Meg neked, h emléket állítottál a pasinak.

 2. toby1959 — 2014-02-23 01:14 

OFF
Ezt nem tudom kihagyni: Lánygyermeke, Téry Szonya volt? Bocs…
ON
Most végeztem egy hónap alatt a milstoryval, kezdem a többi blogodat is apdételni.
Jókat írsz!

 3. tiboru — 2015-02-17 19:09 

@toby1959:

Köszi, jó szórakozást!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.