A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.
A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.
Az ő emlékének – és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére – szól mai posztunk.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az elmúlt ezer évben a Bánság, Temes megye, illetve Temesvár számos területen játszott úttörő szerepet, nem kevesebb, mint négy állam állam (a Habsburg-birodalom, Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Románia) történelmében, gazdaságába, illetve kultúrájában.
A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.
Hadvezérek, filmszínészek és más kétes egzisztenciák után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is. 
A Temesvárblog idestova már egy hónapja működik, de mindeddig nem beszéltünk a városszimbolika olyan jelentős összetevőiről, mint a zászló, a címer és hasonlók. Mai posztunkban ezt az elképesztő hiányosságot szeretnénk pótolni.
A villamosok mindig nagyon sokat jelentettek a temesváriaknak. Ennek a valódi okát nem sikerült kiderítenem (aki tudja a tutiságot, ossza meg velünk a kommentekben), mindenesetre soha nem fogom elfelejteni, amikor 1992-ben (egy hosszabb párizsi tartózkodást követően) hazatértünk Temesvárra, az akkor úgy 75 éves Tánti (mármint anyám nagynénje, kábé huszadik generációs temesvári) türelmesen végighallgatta többfelvonásos beszámolómat, megnézte a fényképeket, majd megkérdezte: na és van Párizsban villamos? Nemleges válaszomat hallva (akkor már/még nem volt) lemondóan legyintett és ezt mormogta, mintegy magának: na, akkor el bírom képzelni…
Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét. 
Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie blogunk híres temesváriak sorozatában, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig (vagyis nyílvesszőig) Istvánnal szemben (a borsodiak kedvéért: természetesen Vatának is riszpekt!).
Temesvár belvárosának egyik impozáns épülete a hajdani Piarista Főgimnázium. Noha 1948-ban az intézmény jogutód nélkül megszűnt, a bennszülött temesváriak a mai napig úgy hivatkoznak rá: a Piari. Középiskolai osztályfőnökünk, Fulda tanár úr jelen sorok írójának nem egyszer mondta egy-egy matek kegyelemötös után (anyaországiaknak: az ötös elégséges, a négyes már bukójegy volt), hogy „édes fiam, ezért az feleletért annó a Piariban téged megbuktattak, az ötösért engem meg kirúgtak volna!”
A lényeg: 1918 harmadik harmadát írjuk, a Monarchia gyakorlatilag összeomlott. Budapesten 
Sorozatunk következő részének főhőse (olvasóink pacifistább részének kifejezett kérésére) nem hadvezér, hanem egy kiköpött humánértelmiségi. Születési helye nem Temesvár ugyan (éles szemű olvasóink a nevéből azért már következtethetnek valamire…), de ilyen szempontból (mint már említettem) roppant rugalmasak leszünk. Olyan emberről van szó, aki több tekintetben is hasonlít 
A fizikai erő kultuszánál kevés logikusabb és megmagyarázhatóbb toposz létezik az emberiség történelmében. Minden nemzetnek megvan a maga – emberfeletti erővel rendelkező – hőse, aki minimum sárkányt reggelizik, oroszlánt ebédel, gyilkos galócát vacsorál és nem mellesleg felszabadítja népét az aktuális elnyomó alól (az olaszoknál ráadásul énekel is közben).
A fiúgyerekek 85 százalékának életében előbb-utóbb eljön az a korszak, amit különböző hősök nevével lehet fémjelezni: Winnetou, Superman, Terry Black. Ilyenkor a kiskamasz mokasszinról, tomahawkról és musztángokról álmodik, esetleg piros alsógatyáért könyörög, amit aztán a kék mackóalsó fölé húz, illetve a tükör előtt felpróbálja nővére vagy anyja melltartóját. Állítólag – teszem hozzá gyorsan ez utóbbi forgatókönyvhöz, még mielőtt bárki is furcsán nézne rám.
Üdvözöllek, kedves olvasó! Éppen arra készülsz, hogy belevágj a postR Temesvár-blogjába. Készen állsz megismerkedni ezzel a (még mindig) multikulti nagyvárossal? Történelmével, híres szülötteivel, épületeivel, jelenével és jövőjével? Hajlandó vagy a hozzászólások között elmondani saját élményeidet, emlékeidet, megosztani velünk benyomásaidat? Vagy csak tájékozódni egy kicsit arról a városról és közvetlen környékéről, amely az elmúlt évszázadokban többször is az újságok főcímeibe került volna – már ha lettek volna főcímek…
