Temesváriak generációi voltak törzsvendégei az erzsébetvárosi Romulus és Odobescu (egykori nevükön: Hattyú és Holló) utcák kereszteződésében található Intim étteremnek, majd sörözőnek, amit mindenki (a románok is) informálisan „Sári néni”-nek nevezett. Ami engem illet, talán az átlagnál is többet jártam oda, mert mindössze öt-hat perces sétára volt a Műegyetem (a „Poli”) hajdani Mezőgépészeti Karától, ahol (Remus utca, azelőtt Bethlen) a nyolcvanas évek közepén volt szerencsém öt félévig elmélyülni a mezőgazdaság szocialista átalakítása során keletkező agromechanikai kihívások tengerében.

A sör olyan volt, amilyen: három lej volt egy korsó, ezért a pénzért senki ne várjon Guinnesst vagy pilsenit. Mi nem is vártunk (már csak azért sem, mert ezekről vagy nem is hallottunk, vagy hallottunk ugyan, de soha nem kóstoltunk ilyet). Iskola, foci és kajakedzés után, biciklizés közben, vagy simán csak a társaság kedvéért viszont nagyon gyakran betértünk (annó még kerthelyisége is volt, ha jól emlékszem) és kurvajókat beszélgettünk az asztaloknál, miközben mindenki a füstszűrő nélküli Carpați-ot szívta (2,50 lej/doboz, de külvárosi trafikokban szálanként is lehetett vásárolni, 25 baniért kettőt adtak; ha két 15 banissal fizettél, a visszajáró öt banit úriember nem kérte vissza). Nem messze innen lakott Torma bácsi, a nyugdíjas nyomdász és svarc könyvtáros, akitől pajzán (jó, nevezzük nevén a gyereket: pornó) írásokon kívül Reményiket, Wass Albertet, Nyírő Józsefet és más, tiltott könyveket is lehetett kölcsönözni, na és olyan nyugatnémet folyóiratokat, amelyekben meztelen nők színes fényképei is voltak szép számmal. A kuncsaftok közé csak ajánlással lehetett bekerülni (engem Gerze „Homlok” Laci protezsált be hozzá, isten nyugosztalja), s a Securitate elhárító munkájának egyik nettó csődje, hogy az öreg éveken át kölcsönzött heti 2 lejért mindenféle tiltott irodalmat, ponyvát és hasonló ínyencséget a nyiladozó értelmű temesvári magyar ifjúságnak. De persze az is lehet, hogy be volt szervezve, a fene se tudja már, de nem is érdekes.

De most nem is annyira nosztalgiázni szeretnék, hanem elmondani azoknak, akik még nem tudják, hogy honnan eredt a Sári néni közismert neve.

Nos, a két világháború között itt működött az egyik legnépszerűbb temesvári bordélyház, melynek tulajdonosa és madámja – ahogy illik – egy nyugdíjas öreg kurva, bizonyos Földessy Sarolta volt, aki a szakmát (Charlotte művésznéven) még a magyar időkben kezdte (állítólag a Dóm tér melletti egyik utcában működő és sokatmondó nevű Vénusz nyilvánosházban ő volt a legfiatalabb prosti), de a román hadsereg bevonulása után úgy döntött, hogy kivár egy kicsit, s szakértelmét és kétségkívül kiemelkedő üzleti érzékét a jövőben inkább menedzseri területen kamatoztatja. A városvezetés rábólintott az ajánlatra (akkoriban még hoztak ésszerű, közérzetjavító döntéseket) és Sári néni valamikor a harmincas évek elején elkezdhette a vállalkozást.

Mindenre odafigyelt: ő maga válogatta ki a lányokat, s a szakmához nélkülözhetetlen alapkészségeken kívül (amelyeket most nem sorolnék fel, de mindenki el tudja képzelni) arra is vigyázott, hogy az alkalmazottak minimum háromnyelvűek legyenek: a megváltozott politikai és etnikai viszonyokhoz alkalmazkodva az addigi magyar és német mellett a kurváknak románul is kellett tudniuk kommunikálni, hiszen a román királyi hadsereg tisztjei és a tehetősebb regáti bevándorlók olyan célcsoport voltak, amit nem akart figyelmen kívül hagyni. A bordélyház (amit hagyománytiszteletből és a madám előtti főhajtásként az első napoktól kezdve Sári néninek hívtak) a legkényesebb ízléseket is kielégítette: éttermi része is volt, ahol saját, osztályon felüli konyhát vezettek, s pincéjének hordóit a Bánság legjobb boraival (Ménes, Temesrékas), valamint az akkor már kétszáz éves hagyományokkal rendelkező temesvári sörgyár válogatott árpaleveivel töltötték fel, de természetesen voltak importitalok is. A betérő urak egy ízlésesen összeállított fotóalbumból válogatták ki az eseti szabadidőpartnert, a törzsvendégek pedig egy (Charlotte által személyesen és precízen vezetett) határidőnaplóba jegyezhették fel, hogy legközelebb mikor teszik tiszteletüket és kivel szeretnék eltölteni azt az egy-két pásztorórát. A szobák (szám szerint tíz) az emeleten voltak (az emeletet a hatvanas években lebontották), a recepció, az étterem és a kártyaterem pedig a földszinten, akárcsak a zongora és egy apró színpad. A főnökasszony egy hátsó, kétszobás traktusban lakott pincsijével, a belső rendre két markos legény vigyázott, akiknek munkaköri leírásában az esetleges randalírozók lecsillapítása mellett a rendbontások miatt kitiltottak távoltartása is szerepelt.

A bordélyház 1947-ig működött, amikor is a kommunisták bezárták, a lányokat szétzavarták, Sári néni munkanélküli lett: államosították az épületet, ami sokáig lakatlan volt, majd kifőzde, kocsma és még később étterem nyílt. A hatvanas években kapta az „Intim” nevet (úgy látszik, a kommunista erkölcscsőszök nem voltak elég éberek, vagy simán nem ismerték az objektum múltját), amit évtizedekig meg is tartott. Aztán néhány évvel ezelőtt bezárt, privatizálták (el bírjuk képzelni a körülményeket), s az új tulajdonos 2014-ben 220 ezer euróért kezdte el árulni. A városháza élni szeretett volna az elővásárlási jogával, de az összeget túl magasnak találta, ezért alkudozni kezdett. Az épület most is lakatlan, eléggé elhanyagolt, a tárgyalások aktuális állapotáról nincs tudomásom.

Ami a főhősnőt illeti, állítólag százegy évet élt, s valamikor a kétezres évek elején, mindenki által elfeledve halt meg Temesváron. Sajnos interjú vagy riport soha nem készült vele, legalábbis én nem tudok róla (ha ez így van, ez a temesvári újságírás szégyene!), visszaemlékezéseket nem hagyott hátra, pedig isten a tanúm, hogy megvenném és elolvasnám.