Sorozatunk mai szereplője, egy tiszteletbeli temesvári – érintőlegesen – már felbukkant a testvérblogunk oldalain, amikor Vajdahunyad múltjával és jelenével, valamint az ominózus várkút legendájával bátorkodtunk fenntartani tisztelt olvasóink érdeklődését.

Minden nemzeti elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Hunyadi János a klasszikus európai középkor egyik legstrammabb hadvezére volt, aki nemcsak hogy többször péppé verte a földrészünk jövőjét egészen másként elképzelő török barátainkat, de még arra is szakított pár percet, hogy olyan fiút nemzzen a hazának (akarom mondani Szilágyi Erzsébetnek), mint Mátyás.

Igyekszem majd nem ismételni önmagam, ezért a család előéletéről tényleg csak röviden: a XV. század legelején a szomszédos Havasalföldről Erdélybe menekült egy (eredetileg tán kun vagy besenyő származású) román kisnemes (bizonyos Voicu, akit a magyar történelemírás Serbánfia Vajk-ként aposztrofál), aki olyan jól forgatta a kardot meg a láncos buzogányt, hogy Luxemburgi Zsigmond 1409 őszén neki, illetve utódainak adományozza a Hunyad környéki királyi birtokot.

A kis János (Jánk, Iancu, Hansi, Ján, Jankula – kábé hat közép-kelet-európai nemzet tekinti a saját hősének, de ezért nem tudunk haragudni rájuk) pontos születési idejéről a források elég ellentmondóak: 1387-től 1409-ig mindenféle évszám felbukkan, ezzel nem is kívánunk foglalkozni. A bulvárhírekre fogékony olvasóink számára mindenesetre érdekes lehet, hogy a Hunyadival foglalkozó, és vissza-visszatérő vélekedések között makacsul tartja magát az a hír, mely szerint Luxemburgi Zsigmond olyannyira, khm, közel került a családhoz, hogy amikor Vajk valamilyen heveny szakmai kardozás miatt távol volt a családi tűzhelytől, nos, a király igen jó barátságba keveredett Marzsinai Erzsébettel (Vajk feleségével), aki – jólnevelt úrilány lévén – a barátságot visszautasítani nem, csak viszonozni tudta.

Zsigmond itt látható balra, de – hogy őszinte legyek – nekem nem tűnik egy nagy formátumú nőcsábásznak; igaz, egyfelől az igazán fontos dolgok láthatatlanok, ahogyan azt a női regények olvasói tudják, másfelől meg Marzsinai Erzsébetről nem találtam képet; ha látnánk, lehet, mindent megértenénk. Meg aztán biztosan nagyot bír dobni egy férfi vonzerején, ha a bérlistáján a „foglalkozás” rovatban az áll: király.

A román történészek mindenesetre hálát adhatnak az Úrnak, hogy apasági vélelem megdöntésére irányuló DNS-vizsgálatra annó nem volt lehetőség, így a tőlünk keletre születő történelemkönyvek magabiztosan erősítik a román vérvonalat a Hunyadi/Corvin családról szóló oldalaikon, ami bennünket nem zavar, mert ez a família messze felülemelkedik az ilyen kicsinyes vitákon.

Tény, hogy több érdekesség is erősíteni látszik a királyi kettős spirál jelenlétét Jánosunk genetikai állományában: az egyik, hogy Hunyadinak volt egy öccse, akit szintén Jánosnak kereszteltek (ez annó állítólag csak akkor volt szokás, ha a két gyerek csak féltestvér volt, márpedig az anya már akkoriban is viszonylag biztosra vehető volt).

A másik, hogy Zsigmond az egyik kedvenc várkapitányára és bizalmasára, Ozorai Pipóra bízta nevelését és kiképzését (biztosan emlékszünk rá, hiszen temesvári kapitány is volt és írtunk róla), arról nem beszélve, hogy Hunyadinak végig olyan erős királyi hátszele volt, ami – kétségtelen tehetsége és rátermettsége mellett – bizony nettó sikerre ítélte.

De hagyjuk a származási intimpistáskodást másra, térjünk vissza a pályafutásra.

Miután végigapródoskodott jó pár évet a különféle királyi és főúri udvarokban (a magyaron és a románon kívül többek között megtanult szerbül, gagyorászott németül, latinul és csehül, minden hozzáférhető fegyverrel kiválóan bánt és lovagolni is úgy tudott már, mint John Wayne), szakmailag eljutott addig a pontig, hogy odaállhatott Zsigmond elé, megköszörülte a torkát és ezt mondta: Jó Uram, a teóriával most már tisztában vagyok; mi lenne, ha belekóstolhatnék valami gyakorlati törökaprításba is a sok zéhá meg laborkísérlet után, tisztelettel?

Zsigmond végigmérte a csillogó szemű ifjút és azt mondta: Édes fiam, izé, János! Te tényleg mindent megtanultál, amit idehaza meg lehetett; még egy kis külföldi tapasztalatot javasolnék, mielőtt belépsz a konkrét termelésbe. Elmúltak ugyanis azok az idők, a pangás évei, amikor provinciális módon a saját kis szemétdombunkon nyugodt szívvel kapirgálhattunk anélkül, hogy tudnánk: mi a helyzet a nagyvilágban. Gyere, elviszlek Itáliába, Svájcba és Csehországba, nézz körül. Hidd el: pár év múlva csak így leszel versenyképes a hadvezér-szakmában! Egy kis menedzser-szemlélet, válságkezelési gyakorlat, PR, humánpolitika… Tanulj még!

És lőn. Hunyadi külhoni tartózkodása alatt nemcsak a hadviselés nyugat-európai fogásairól tanult, hanem (Bonfini szerint legalábbis) még a társasági tánc finomságait is elsajátította. Nem akarok itt a mindentudó szerepében tetszelegni, de meggyőződésem, hogy ez utóbbi feladat izzasztóbb volt a mokány, elég tömzsi, vastagnyakú, kicsit mindig fokhagymaszagú, nagybajszú magyar vitéz számára, mint egy több órás bajvívás. De – ahogy a mottó is állítja – a haza minden előtt!

Hazatérése után valami elképesztő gyorsasággal indult be a karrierje: első (mintegy vizsga-) feladatként a Vaskapu melletti Duna-szakasz törökök elleni védelmét kapta, amelyet ragyogóan ellátott. Jutalma a szörényi bánság kormányzói tisztsége lesz. 1437-ben nagy pártfogója, Zsigmond király elhalálozik ugyan, de utódai (Albert, I. Ulászló, majd V. László) mindannyian fenntartások nélkül elfogadják Hunyadi katonai, politikusi  és szervezői zsenialitását és bőven támaszkodnak is rá. Mivel annak idején az állami szolgálatban csúcsteljesítményt nyújtók szemét nem szúrták ki holmi pár százezer forintos jutalmakkal, meg gagyi, 12 karátos aranyból készült emlékgyűrűkkel, az évek során Hunyadi szép kis vagyont gyűjtött össze.

Az APEH Kiemelt Adózók Igazgatóságának nyilvántartásai szerint 1450 körül úgy két és fél millió hektár termőföldje volt, továbbá 1087 falu, 58 város és 29 vár gazdájának mondhatta magát.

• Azoknak írom, akik nem ismerik ezt a hektáros izét, viszont imádnak szörnyűlködni: A két és fél millió hektár az 25 ezer négyzetkilométer; Magyarország jelenlegi területének nagyjából egynegyede (a mellékelt ábra csak illusztráció a terület nagyságát érzékeltetendő; Hunyadi birtokai szét voltak szórva az egész országban, Munkácstól Zsolnáig, Szabadkától Racsáig).

Ekkora terület volt tehát a körülbelül negyvenéves Hunyadié, és ennek kábé az egy tízezred részét örökölte, a többi saját szerzemény (ellentétben a többi, történelmibb családdal, a Cilleiekkel, az Újlakiakkal, a Rozgonyiakkal, a Héderváriakkal, akik akkoriban már egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, maximum összeesküdtek néha-néha). A törökök elleni harcok kiadásainak jó részét saját zsebből is finanszírozta, úgyhogy duplán is riszpekt neki. Még akkor is, ha dologi kiadás és működtetési költség címen leírhatta az adóalapjából.

1441-ben Erdély vajdájává és főbírájává teszik, s ebben a minőségében is több csatát vív az ősellenséggel, a törökkel. Kicsivel később, még ugyanebben az évben elnyeri a temesi főispáni címet is.
Ekkor kezdi el kicsit belakni a temesvári várat, ami 1443-ban egy óriási földrengés hatására nagyon megrongálódik, de Hunyadi már a sajátjának érzi, ezért a falakat rendbehozatja, megerősíti, és parancsot adott újabb nagyszabású védelmi építkezésekre. Ekkor tatarozzák és bővítik ki a nagyon nyomorult állapotba került kastélyt is. Itt, a temesi várban nevelkedett mellesleg jó ideig az 1443-ban született Mátyás, a későbbi Igazságos. A vár egészen Mátyás haláláig, azaz 1490-ig a Hunyadi család birtokában marad, ahol – ha nem is túl gyakran – maga a családfő is szívesen időzik, és a Balkán felé mindig innen indul csapataival.

Az itt felül látható temesvári Hunyadi-kastélyban (a város legrégebbi, épségben maradt épületében) most a Bánság Múzeuma működik; erről, illetve a vár többi részéről majd egyszer egy kicsit bővebben beszámolok nektek.

Hunyadi a professzionális zsoldos-hadseregben hitt (a parasztokat szerette ugyan, de nem képzelte, hogy egy kaszás-kapás magyar földműves felérne négy janicsárral csak azért, mert tombol benne a hazaszeretet), és alkotó módon alkalmazta a külföldön látott, tanult, tapasztalt módszereket (például nagyon komálta a huszita szekérvárat, amit saját hadműveletei során is sikerrel alkalmazott). Voltak persze kevésbé sikerült fellépései is (lásd még az 1444-es várnai csatát, ahol sajnos a törökök leszkanderezték a keresztény sereget – ez nem Hunyadi hibája volt, de ő legalább túlélte, ellentétben Ulászló királlyal).

Tekintélye olyan mértékűvé válik (és nem csak gigantikus birtokai miatt), hogy 1446-tól hat évig (az új király nagykorúvá válásáig) a széthullással fenyegetett ország kormányzójának választják. Ebben a tisztségében valódi, felvilágosult vezetőként tevékenykedett; államban, távlatokban tudott gondolkodni akkor, amikor az uralkodó nemesi réteg jelentős részének még az is nehezére esett, hogy szűk családján és saját éléskamráján túlmutatóan tervezzen. Kemény kezű államférfi volt, aki nem habozott hűbéri, feudális módszereket bevetni annak érdekében, hogy akaratát keresztülvigye, és alkalomadtán pár hőzöngő bárói orrot jól beveressen. Egyik legfontosabb feladatának a királyi jövedelmek megalkuvás és kivételek nélküli beszedését tekintette – fel is töltötte rendesen a kiürült államkincstárat.

Négy évvel a várnai vereség után Hunyadi ismét a törökök ellen vonul, egészen Rigómezőig (ez valahol Pristina mellett van, a jelenlegi Koszovó szívében). Úgy látszik, a Balkán nem hozott szerencsét neki, mert II. Murád ismét elpáholja a magyar-német-cseh-havasalföldi csapatokat. Nem vagyok történész, de a vereség egyik oka az volt, hogy állítólag pár ezer havasalföldi (amikor látják, hogy egy kicsit szorít a kapca a keresztény oldalon) fogja magát és átpártol a nyerésre álló törökökhöz. Valami szerb főember árulásáról is beszélnek, de ez már nem is lényeges, csak az, hogy szívtunk egy óriásit.

Aktuálpolitikai következménye is van ennek a csatának: a harcok után olyan pestisjárvány tört ki, hogy a régió gyakorlatilag elnéptelenedett, mert az őslakos szerbek (már aki életben maradt) elmenekültek. Utánuk (a kór megszűnésekor) a konyaknevet viselő Szkander bég éppen szabadlábon levő albánjai települtek be délről – így lett albán többségű Koszovó, és ezért tudta az idén kikiáltani függetlenségét, gyakorlatilag a második albán államként. Na és ezért morcosak a szerbek, de ez már messze túlmutat ezen a poszton és blogon…

Utolsó csatáját (és talán legfényesebb, leghíresebb győzelmét) Nándorfehérvárnál (Belgrád, persze) a többszörös túlerőben lévő törökkel vívja meg, 1456. július 20 – 22-én. Számtalan leírás van róla, ezért ebbe most túl részletesen nem mennék bele.

Itt is főleg a saját pénzből fizetett páncélos katonáival, illetve Kapisztrán kereszteseivel sikerül kiharcolnia a győzelmet, megvédenie a várat, ami Mohácsig szusszanásnyi időhöz (hetven évhez) juttatta Magyarországot a törökökkel folytatott háborúk sokaságában. A beígért össz-európai segítség persze nem érkezett meg; úgy látszik, ez már szervesen hozzátartozik történelmünkhöz, viszont Dugovics Titusz örökre beírhatta nevét az érzelemből politizáló várvédők nemzetközi aranykönyvébe.

Hunyadinak rogyásig voltak még tervei és ötletei (ahogyan őt ismerjük, biztosan meg tudta volna még lepni egy-két húzásával II. Mehmedet és utódait), de röviddel a csata után ő is megfertőződik pestissel, ami három hét alatt végez vele. Gyulafehérváron temették el, a Szent Mihály székesegyházban kriptája a mai napig is látható. És látogatható.
A blogunkat rendszeresen olvasó grafológusok kedvéért pedig álljon itt a törökverő aláírása, kormányzó korából. Tényleg szeretném, ha két mondatban valaki értékelné ezt a (szerintem nagyon esztétikus) két sort, grafológiai szempontból. Köszi, Csuri!
És igen, elismerem: egy csomó minden kimaradt a posztból: a holló, a Corvin név etimológiai elemzése, több hadjárat, stb. De majd a kommentezők!