A fiúgyerekek 85 százalékának életében előbb-utóbb eljön az a korszak, amit különböző hősök nevével lehet fémjelezni: Winnetou, Superman, Terry Black. Ilyenkor a kiskamasz mokasszinról, tomahawkról és musztángokról álmodik, esetleg piros alsógatyáért könyörög, amit aztán a kék mackóalsó fölé húz, illetve a tükör előtt felpróbálja nővére vagy anyja melltartóját. Állítólag – teszem hozzá gyorsan ez utóbbi forgatókönyvhöz, még mielőtt bárki is furcsán nézne rám.

A fenti szakaszokat megelőzi azonban egy különleges, pár héttől akár egy teljes éven át is tartó periódus, amikor a gyerek fára mászva üvölt, mint a sakál, barátaival (mellkasát ököllel döngetve) tőmondatokban beszél és negyven percet is képes eltölteni az állatkerti majomház csimpánzos részlege előtt.

Igen, ez a Tarzan-szindróma, és főleg egy temesvárinak köszönhetjük.

 A tizenkilencedik század végén és a huszadik legelején Temesváron pezsgett az ipari forradalom; a meglehetősen szennyező ágazatokat (például az építőanyag-előállító, füstös téglaégetőket) természetesen a közigazgatási határon kívülre telepítették, így ezek a falvak (amelyek azóta beolvadtak a közel 400 ezres városba) gyakorlatilag úgy váltak prolinegyedekké, hogy észre sem vették. Ilyen szomszédos település volt Freidorf, azaz Szabadfalu, Temesvár nyugat-délnyugati peremén.

A helyi téglagyár – ha nem is jól, de rendszeresen – fizetett, ezért a megye falvaiból özönlöttek a munkanélküliek. Közöttük volt a varjasi (Variaş) születésű, sváb identitású Weissmüller Péter is.

A napi 10-12 óra téglavetés csak részben tudta lekötni Péterünk energiáit, ezért hamarosan megismerkedett a tősgyökeres freidorfi Kersch család Erzsébet utónevű bögyös képviselőjével, majd 1903-ban a helyi római katolikus templomban örök hűséget esküsznek egymásnak. Rá egy évre Ochsenfeld Vendel, a helyi plébános már az első keresztelőt is megtartja a Weissmüllereknek: a keresztvíz alá tartott, erősen sivalkodó fiúgyermek a János Péter utónevet kapja. A családban/nak persze egyszerűen Hanzi.

A helyi kocsmában a családfőnek fülébe jut, hogy az Amerikába kivándorolt freidorfiak közül többen igazi karriert csináltak: a Schwartzer Pubi Klívlendben ószeres, a Simonics család Csikágóban zöldségeket termeszt, a Stadler Gazsi meg (ugyancsak Csikágóban) egyenruhás fiákeres és naponta keres annyit, mint egy évvel korábban a téglagyárban hetente.

Weissmüller Péter összepakolja a családot, mindent pénzzé tesz, amit lehet, és két hét hajókázás után, 1905 januárjának végén partot érnek Ellis Islandnál, Amerika legnagyobb bevándorlási kapujában. A kicsekkolásnál a bevándorlási hivatal emberei német nemzetiségű magyar állampolgárokként regisztrálják őket (a linkről elérhető dokumentum 4., 5. és 6. tétele).

Innen kezdve gyorsítunk egy kicsit, hiszen a történet amerikai része amúgy is ismertebb.

Hanzi és családja eltölt pár hónapot rokonoknál és ismerősöknék Chicagóban, majd a Pennsylvania állambeli Windberbe költöznek, ahol a családfő szénbányásznak áll, hiszen a felesége hasa egyre komolyabban kerekedik, kell a pénz a bővülő családnak.

Johnny (nevezzük mostantól így) egészen kiskorától imádja a vizet, ráadásul elég sokat betegeskedett, úgyhogy gyermekorvosi tanács is az úszás: lévén, hogy pár év atyai szénbányászat után családostól visszaköltöznek Chicagóba, a Michigan tó partján, illetve vizében eltöltött órák később meghozzák az eredményeket. Hősünk (öccsével, Péterrel együtt) rengeteget úszik, edzéseken vesz részt és minden álma, hogy indulhasson az olimpián.

Mivel meg is kell élni valamiből, a helyi Plaza Hotel londínereként, illetve liftesfiújaként keresi meg a betevőt; jó kiállású fiú lévén (190 centis magasságához 85 kiló izom társul)  biztosan kapott rendes borravalókat az arra kószáló női vendégektől – és őszintén remélem, hogy nem elégedett meg ennyivel.

Annyira vágyakozik az olimpiai csapattagság után, hogy még csalni is hajlandó, pedig ez egy valódi bánságitól annyira idegen, mint grínpíszestől a bálnavadászat: születési idejét és helyét kölcsönveszi öccsétől, már az amerikai Winderben született Pétertől.
1924-ben és 1928-ban részt is vesz a párizsi, illetve az amszterdami nyári olimpiai játékokon, s mindkét helyszínen bajnoki aranyakat szerez (összesen ötöt). Ő volt az első ember, aki a 100 méteres távot egy percen belül teljesítette. Hatvanhét világrekord fűződik a nevéhez, ami nem piskóta.

Itt fent a középső legény; láthatjuk, hogy a későbbi Tarzan-mellkas más megmutatkozik.

1929-ben startol színészi pályafutása, de a totális sikert jelentő dzsungelfilmeket 1932-ben kezdi. 150 jelentkező közül választják ki Johnnyt, aki a filmtörténet hatodik (de az első beszélő) Tarzanja (noha nem vitte túlzásba a dumát – „Me: Tarzan – you: Jane!”).

Összesen 24 évig filmezett, s 32 filmben szerepelt Tarzanként, illetve ennek gyenge másolata, Jungle Jim-ként. Ahogyan az annak idején megszokott volt, visszavonulását követően üzleti vállalkozásba fogott (úszóiskola, használt autók, sportszer-értékesítés), de egyik sem jött be neki igazán. Hírneve azonban megkímélte attól, hogy – számos egykori pályatársához hasonlóan – éheznie kelljen. 

Itt jobbra egy picit félreérthető állókép Johnnyról és kedvenc partneréről, Jane-ről (akit Maureen O’Sullivan alakított hatalmas elánnal és egy kicsit kevesebb tehetséggel). Reméljük, Tarzan semmi olyasmire nem szándékozik rávenni Jane-t, amit a dzsungel lánya nem szívesen akar neki megtenni. Az ilyen izomból udvarlás nem vallana igazi temesvárira, no meg az sem valószínű, hogy hősünk rászorult volna arra, hogy bármit is erőszakkal kényszerítsen ki női partnereiből.

A hetvenes évek végétől már komoly egészségügyi problémái támadtak, sorozatosan szenved kisebb-nagyobb agyvérzéseket, mígnem 1984. január huszadikán (79 évesen) acapulcói otthonában, ötödik, de annál odaadóbb felesége társaságában az utolsó stroke (egy tüdőödémával kombinálva) végzetessé válik. A helyi temetőben pihen.

A jelenlegi szerb-román határ szerb oldalán található Párdány (Medja) lakosai szobrot szeretnének állítani Johnnynak, mondván: Tarzan falujuk szülötte. Ezt az égbekiáltó hazugságot minden temesvári felháborodottan utasítja vissza, s innen is felhívjuk szerbiai barátaink figyelmét, hogy ne feszítsék tovább a húrt; mi a kompromisszumok emberei vagyunk, velünk mindent meg lehet beszélni, fát lehet vágni a hátunkon, a történelmi sérelmekre hajlandóak vagyunk fátylat borítani: Cheetát vihetik, DE TARZANT NEM ADJUK!!!