Dózsa György – újratöltve

Ahogyan azt megígértük a tegnapi, Dózsa Györgyről szóló posztunk végén, itt a mai rövid, kiegészítő írás egy emlékmű megcsonkításáról.

Emlékeztek ugye, hogy a parasztvezér közel ötszáz évvel ezelőtti kivégzésének egyik feltételezett helyszíne a temesvári Mária-tér, ahol az egyik sarokban egy Szűzanya-szobor áll? Nos, ezt szeretnénk bemutatni nektek, egy apró érdekességgel fűszerezve.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Dózsa György

Híres temesváriakról szóló sorozatunk következő alanya Dózsa György, aki bizonyos szempontból Tarzan inverze: míg Weissmüller János mindössze élete első hónapjait töltötte a Béga partján, addig a székely lovaskapitány (aki a magyar történelem első, de korántsem utolsó sült parasztja) csak földi pályafutása utolsó öt hetét.

Dózsa szomorú véget ért karrierje – mint annyi minden a történelemben – egy sima kommunikációs és logisztikai problémával kezdődött.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Gheorghe Funar

Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.

Az, hogy Kolozsvár egykori polgármestere bánsági születésű, letagadhatatlan és – sajnos – visszamenőleg már megmásíthatatlan tény, miként az is faktum, hogy élete első húsz évét ott élte le. Úgy látszik, genetikailag eleve alkalmatlan volt arra, hogy az ottani levegő két évtizeden keresztül történő belélegzésével magába szippantson akár csak egy minimális mennyiségű toleranciát és multikulturális hangulatot. Van ilyen. Bár ne lenne.

Kedves olvasó! Szorítsuk össze fogsorainkat (mindenki a sajátját, ha kérhetem…) és jöjjön, aminek jönnie kell: a Bánság egyik fekete báránya, az európai hírhedtségre szert tett Gheorghe Funar!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Temesvár – főtér 2.0

Remélem, már az előző főtéri posztból is kiviláglott, hogy Temesvár egy városszerű város, a szó európai értelmében – még ha kopottas is kicsit.

Ehhez a meggyőződésünkhöz, a neten való kutakodás közben, egy igen erőteljes megerősítést találtunk, amelyet most megosztunk a nagyérdeművel. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a forrás minden meggyőződésével és elképzelésével nem tudunk felhőtlenül egyetérteni, de amit szülővárosunkról ír, az nekünk is rulez és erőteljesen lájkoljuk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kiss Ernő

Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.

Mai főszereplőnk – a tizenhárom aradi vértanú egyike, aki kétszeresen is bánsági, hiszen Temesváron született, majd – meglehetősen kacskaringós és ellentmondásos katonai karrier után – Aradon fejezi be földi pályafutását.

A holnapi nemzeti ünnepre tekintettel következzék tehát eleméri és ittabei Kiss Ernő altábornagy.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Csekonics József

Figyelmes olvasóink már tudják, hogy kit és mit köszönhet Temesvár környékének a magyar méhészet. Mai posztunk bebizonyítja, hogy nem csak az apró és andalítóan (allergiások számára olykor ijesztően) zümmögő méhecskék tekintetében beszélhetünk bánsági hozzáadott értékről sokat szenvedett nemzetünk életében, hanem nagyságrendekkel méretesebb háziállatokkal kapcsolatosan is.

Mai főszereplőnk bevándorló ugyan, de élete jelentős részét a Bánságban töltötte, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben szállóigévé nemesedett mértékű családi vagyon oroszlánrésze is ezeken a tájakon, a zsíros bánsági földön keletkezett.

Kedveseink! Ma a nevezetes Csekonicsok kerülnek terítékre, különös tekintettel Józsefre, akinek ténykedése nyomán az utódoknak valóban volt honnan szórniuk a pénzt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Temesvár – főtér 1.0

A nagyvárosokhoz hasonlóan Temesvár is olyan, hogy az egyes kerületeknek (például Erzsébetváros, Gyárváros, Józsefváros – né má’, micsoda nevek! ismerős valahonnan?) külön-külön, lokális főterük van, de A főtér mégiscsak egyértelműen meghatározható.

A katedrális és az Opera közötti rész az, amit a temesváriak (mármint az igazi temesváriak…) jelentős része a mai napig Lloyd-sornak nevez. 1918 előtt Ferenc Józsefről volt elnevezve; középen a Rómából ismert farkasanya + Romulus & Remus szoborral.


Az alábbi képen az egyik motívum a latin gyökereket, a másik a román fennhatóságot szimbolizálja, de mégis (bármennyire is rosszul esik ez nekünk), talán ez a kép lehetne (a mai) Temesvár egyik legjellemzőbb zanzája:
A galambok sem elhanyagolható tényező, amint azt látni fogjuk.

Kezdjük a katedrálissal szemben állva a jobb oldallal: ez az eredeti Lloyd-sor. Ahogyan azt a bevezetőben már említettem, még ma is sokan így hívják, de persze a biztosítónak már híre-hamva sincs (mármint a városban). Gyerekkoromban viszont még Lloyd-nak hívták azt a vendéglőt, ami az ominózus házban volt (a temesváriak mármint, mert valami nevet mindig kiírtak rá, de ezzel senki nem törődött).
Ugyanígy van ez a nagyobb közterület-nevekkel is: a régi temesváriak (nemzetiségtől teljesen függetlenül) a régi neveket használják: Lahováry-tér, Küttel-tér, Kossuth-tér… De ezekről majd alkalomadtán, most térjünk vissza a főtérre.
Jobbról a Republicii (köztársaság) sugárút, balról a főtér, a sarokházról pedig úgy tudom, hogy a mai napig a Politehnica (vagyis a műszaki egyetem) rektorátusa. Ez volt egykoron a Lloyd biztosító székháza, s innen kapta nevét a főtér ezen része.

Így folytatódik a tér felőli oldalon:
Folytatólagosan is csupa régi, a Monarchiát idéző bérházak sorakoznak:
A sárga házban a sarkon, ahol most BRD (Román Fejlesztési Bank) székház van, évtizedekig a város legjelentősebb könyvesboltja volt, az Eminescu.

Más helyen is felfedeztünk bankot olyan könyvesbolt helyén, ami a sarkon volt… Éljen a kapitalizmus. De ne feltétlenül így…
A szökőkút kissé, hogy is mondjam csak, kevert stílusú. A közepe és a halacskák mindenesetre már gyerekkoromban is ott voltak, de nem állíthatnám, hogy akkor sokkal nagyobb műemléki értéket képviseltek volna. De nem is ezért szeretjük.
És a katedrális előtti utolsó tömb:
A renoválás bizony szinte bármelyikre ráférne, de a lényeg, hogy meg is érné: gondolom, az elfogulatlan szemlélők számára is érződik, hogy nem kisvárosi kulipintyókról van szó.

Folytatás következik….

Klapka György

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének – és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére – szól mai posztunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Bánsági elsők

Az elmúlt ezer évben a Bánság, Temes megye, illetve Temesvár számos területen játszott úttörő szerepet, nem kevesebb, mint négy állam állam (a Habsburg-birodalom, Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Románia) történelmében, gazdaságába, illetve kultúrájában.

Ebben a posztban – száraz faktumok és a hozzájuk rendelt dátumok felsorolásával, kivételesen illusztrációk mellőzésével – ezekről szeretnénk röviden tájékoztatni olvasóinkat, egyúttal kilátásba helyezve, hogy az itt alant szereplő egyik-másik tény előbb-utóbb önálló poszttá is kinövi magát (hacsak eddig még nem beszéltünk róla). Hozzáadott értéket, előzetes forrás-megjelölést, tippet szívesen fogadunk a kommentekben.

A lokálpatriotizmust nem tekintjük szégyenletes tulajdonságnak, ezért nyílt sisakkal valljuk: ha Párizs annó megért egy misét, Temesvár és a Bánság is megérdemel legalább egy fohászt.

Ezt a kis virtuális emlékezés-bevezetőt ez a bejegyzés testesíti meg (kiegészítve a többi, témához kapcsolódó eddigi posztunkkal). Tartsatok velünk a továbbiakban is.

Tudjuk persze, hogy szülővárosunk nem Párizs, nem Róma és még csak nem is Budapest. Nekünk annál több; még akkor is, ha már nem ott élünk: Temesvár. Ennél – nekünk – nem kell több jelző.

A történelem (sors? kalandvágy? kényszer? miafene?) úgy hozta, hogy Németországtól Izraelen keresztül Kanadán át Franciaországig, Dániától (az anyaországot érintve) Brazíliáig élnek temesvári ismerősök, barátok, volt osztálytársak (és egyúttal blog-olvasók). És – akár hiszitek, akár nem – még Marosvásárhelyen is laknak temesvári barátaink, pedig az tényleg nagyon durva lehet!

Bocs, poén volt…

Ilyen generáció a miénk. De – szerintünk – Temesvár mindannyiunkban ott marad. Ha akarjuk, ha nem. Olyan ez, mint az anyajegy, vagy a gyermekkori oltás-heg a bal felső karunkon.

Mielőtt végképp elérzékenyülnénk és könnycseppjeinkkel totálisan eláztatnánk kínai gyártmányú billentyűzetünket, jöjjenek inkább azok a momentumok, amelyek az elmúlt ezer évben – ilyen vagy olyan szempontból – kiemelték ezt a vidéket az átlagból; azok a mozzanatok, amelyek elsővé tették a Bánságot és/vagy Temesvárt.

  • 1030: megalakul egy (latin tannyelvű) iskola Csanádon, az első a mai Románia terülén
  • 1180: megalakul egy (egyházi) könyvtár Egresen, az első a mai Románia területén
  • 1718: megalakul a temesvári sörgyár; az első a mai Románia területén
  • 1725: Temesvár lesz a teljes Habsburg-birodalom első olyan városa, amelynek saját csatornázási és szennyvízelvezetési rendszere van
  • 1727: megkezdődik a Béga-csatorna építése, ami az első hajózható folyami csatornává válik a mai Románia területén
  • 1729: elkezdődik az oktatás az oravicai kohászati és bányászati szakiskolában, ez az első ilyen volt egész Délkelet-Európában
  • 1753: Bécs és Budapest után Temesváron harmadikként a Birodalomban megalakul az állandó színházi társulat
  • 1760: Temesváron bevezetik az utcai közvilágítást, elsőként a Habsburg-birodalomban
  • 1771: utcára kerül a Temeswarer Nachrichten, az első, rendszeresen megjelenő nyomtatott sajtótermék a mai Románia területén
  • 1802: Nagyszentmiklóson megkezdi működését a mezőgazdasági szakiskola, amely a harmadik ilyen jellegű intézmény a Monarchiában és az első a mai Románia területén
  • 1815: Temesváron megnyitják a publikumnak az első nyilvános kölcsönkönyvtárat, amely az első ilyen jellegű kulturális intézmény az egész Monarchiában (és természetesen az első a mai Románia területén is)
  • 1819: Temesváron beadják az első, himlő elleni védőoltást, elsőként Közép-Európában
  • 1847: Temesváron, a sörgyár (!) területén megrendezik az első, Bécsen kívüli Johann Strauss-koncertet
  • 1851: Temesvár-Bécs elektromos távirdai összeköttetés, az első a mai Románia területén
  • 1854: átadják a Báziás-Oravica vasútvonalat, amely az első, normál nyomtávú vasút a mai Románia területén
  • 1856: Temesváron a városi világításban áttérnek a gázüzemre, elsőként a Monarchiában
  • 1869: Temesváron 7 kilométeres távon megkezdődik a lóvasút-szolgáltatás a városi közlekedésben, elsőként a mai Románia területén
  • 1884: Európában elsőként Temesváron az utcai világításban áttérnek az elektromos izzókra (731 darab utcai állólámpával)
  • 1886: Temesváron átadják az első mentőállomást, elsőként Magyarország és a mai Románia területén
  • 1895: az első, aszfaltburkolatú utca átadása Temesváron, az első ilyen a mai Románia területén
  • 1899: elindul az első temesvári villamos, az első ilyen tömegközlekedési eszköz a mai Románia területén
  • 1899: labdarúgó-mérkőzés a temesvári Piarista Gimnázium növendékei között Müller Károly testnevelő tanár bíráskodásával, az első ilyen rendezvény a mai Románia területén
  • 1910: népszámlálás Magyarországon; Temesvár lakossága 68.296 (40% magyar, 44% német, 9% román, 6% szerb, 1% egyéb)
  • 1930: a temesvári Wetzer Rudolf az első romániai profi labdarúgó
  • 1930: népszámlálás Romániában; Temesvár a hetedik romániai város; lakosainak száma 91.866 (30% magyar, 30% német, 25% román, 7% zsidó, 4% szerb, 4% egyéb)
  • 1938: Temesváron kezdi el működését a világ első (vasúti és villamos)-sínhegesztő gépe, amelyet Miklóssy Kornél műegyetemi tanár koordinálásával fejlesztenek ki
  • 1953: Európában először itt (Temesváron) működik párhuzamosan három állami színház (román, magyar és német nyelvű repertoárral)
  • 1995: az első sikeres romániai lombikbébi-program Temesváron (Munteanu Ioan professzor csapatának közreműködésével)
  • 2001: az első, nyíltszíven (feltárt mellkason) végrehajtott romániai lézer-műtét a temesvári megyei kórházban
  • 2002: népszámlálás Romániában; Temesvár a negyedik legnépesebb romániai város (317.651 lakos); a nemzetiségi arányok a következőek: 85% román, 8% magyar, 2% német, 2% szerb, 3% egyéb)


Nem mindig leszünk ilyen ünnepélyesek, ígérjük; de ennyi – reméljük – belefért.

Szép márciusi napot mindenkinek.

Mercy gróf

A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.

Mai posztunkban egy francia származású, de osztrák szolgálatban álló, lotharingiai születésű generálisról mesélünk nektek, aki 18 évig volt temesvári főkapitány és bánsági katonai, valamint polgári kormányzó, s akinek nagyon sokat köszönhet a város, illetve a tartomány.

Claudius Florimundus de Mercy 1666-ban született a lotharingiai Longwyban. Az egykor dicsőséges Lothár földje (amely akkoriban tök véletlenül, mintegy balesetszerűen éppen önálló nagyhercegség volt, de előtte francia, utána német tartomány, majd osztrák, luxemburgi, tán még spanyol és lengyel érdekek is ütköztek arrafelé), szóval Lotharingia (amelyet itt és most önhatalmúlag nevezzünk el Nyugat-Európa Bánságának) jó iskola volt az ifjú Claudiusnak, legalábbis ami a soknemzetiségű, soknyelvű, multikulturális környezetet illeti.

16 éves korában körülnéz a munkaerőpiacon, s mivel akkoriban éppen a franciák szívatták arrafelé a népet, az ifjú Mercy (noha genetikailag inkább francia volt, mint nem) úgy dönt, hogy önkéntes katonaként osztrák szolgálatba áll. Na nem kell megijedni, nem latrinapucolással meg lócsutakolással kezdte, elvégre komoly arisztokratacsaládból származott.

A sors (na meg a Habsburg-ház nagypolitikája) úgy intézte, hogy a legényember Magyarországra vetődik, ahol a törökök elleni csatákban gyakorolgat. Ott van Bécs 1683-as ostrománál, majd 1686-ban Budavár visszafoglalásában is részt vesz; itteni vitézségéért már a lovaskapitányi zsinórokat is megkapja.

A következő évek (munkaköri leírásának megfelelően) harccal, csatákkal és előléptetésekkel telnek: magyar, olasz, német és francia földön szolgálja a Birodalmat, fegyelmezetten irányítja csapatait akár a franciák, akár a taljánok, akár a konkurens németajkú hadseregek ellen.

Sorra aratja katonai sikereit, egyre feljebb kerül a ranglétrán; 1708-ban már táborszernagy. Hozzáértése és profizmusa felkelti egy másik, ugyancsak renegát francia származású császári parancsnok, Szavojai Jenő (itt oldalt) figyelmét, aki a magyar Délvidéken kibontakozó, törökellenes háború egyik vezéregyéniségévé teszi: a birodalmi seregek élén részt vesz Nándorfehérvár, Pancsova és Újpalánka visszafoglalásában, továbbá (és posztunk szempontjából ez a leglényegesebb) Temesvár 1716-os felszabadításában.

Lévén, hogy Mercy már 1717-ben benyújt a bécsi udvarhoz egy projektet, melynek címe: Szerény tervezet a temesi bánság korszerűsítésének megszervezésére, Jenő herceg rögvest megbízza a Bánság kormányzásával, de másodállásban még beugrik egy röpke szicíliai hadjáratba, ahol a spanyolokat tanítja móresre. 1720-tól ismét teljes erővel Temesvár, illetve a délkeleti régió ügyeivel foglalatoskodik.

A török uralom 164 éve alatt a vidék eléggé lerobbant és elnéptelenedett. Mercy külföldről telepíti be a lakatlan falvakat, illetve újakat alapít: Németföldről svábokat hozat, de francia, osztrák, olasz, tót és spanyol családok is felbukkannak az akkoriban eléggé mocsaras temesi földeken.

Onnan kezdve vált megszokottá, hogy a bánságiak (iskolai végzettségüktől és szakmájuktól teljesen függetlenül) legalább kettő, de inkább három, néha négy vagy öt nyelvet is beszéltek, attól függően, hogy kik voltak szomszédaik. Bocsánat a személyes példáért, de a bloggazda nagyszülei tényleg egyszerű munkásemberek voltak négy, illetve hat elemivel, de egyiküknek sem okozott problémát a magyar mellett románul, németül (bocsánat: svábul!) és szerbül diskurálni a barátokkal és szomszédokkal,  vagy alkudni a piaci kofákkal. Az utóbbi időben (sajnos) ez a hozáállás lassan már nem igaz…

Az elkövetkezendő években bebizonyítja, hogy nem katonai szakbarbár: elkezdi lecsapoltatni a Béga és a Temes vize által elfoglalt területeket, és az addig megszokott hasznonnövényeken kívül újakkal (például a repcével) ismerteti meg a parasztokat. Temesváron papírmalmot, drót- és szöggyárat,  bőrfeldolgozót, harisnyagyárat, szappan-, kalap- és festékgyárakat, valamint textilüzemeket építtet (akkoriban és innen kapja nevét a Gyárváros). És az ugyancsak általa alapított helyi sörgyárról nem is beszéltünk, pedig az még ma is működik; a szűretlen, friss sörük, amit a gyár saját fenntartású éttermében lehet kapni, egészen kiváló! A gyár egyik épülete itt látható felül.

Ő honosítja meg a selyemhernyók helyi tenyésztését, eperfák tízezreit telepítve szanaszét; innen már csak egy lépés a temesvári selyemgubó-gombolyító, a selyembeváltó-hivatal (!) és szövőgyár megnyitása.

Francia mérnökök segítségével Temesvár lesz a teljes Habsburg-birodalom első olyan városa, amelynek saját csatornázási rendszere van.

1719-ben (személyes utasítására) elkezdik az Erdélyi Laktanya elnevezésű katonai komplexum építését, amely 1724-ben fejeződik be, s a 483 méteres hossztengelyével a korszak Európájának leghosszabb épülete volt (itt alul). Tessék, még egy temesvári leg…

A laktanya nagyobb, összefüggő maradványai még húsz évvel ezelőtt is láthatóak voltak például a Béga áruház mögötti parkban, ahol sportcsarnokként használták az egyik részét, s ahol egy kisebb épületben most – ha jól láttam a múltkor – egy bútoráruház lerakata működik…

1723-ban a szó szoros értelmében teljesen leharcolt vár újjáépítését is elrendeli. A helyi közigazgatást is gyatyába rázza: létrehozza a városi tanácsot, a kereskedelmi kamarát, valamint a postát; 1728-tól kezdve Temesvárt rendszeres postajárat kötötte össze a Bánság valamennyi településével. Két gyógyszertárat is nyittat; a helyi orvosokat és patikusokat rendszeres továbbképzésre kötelezi; néhányukat bécsi, valamint pesti tanulmányutakra küldi a város pénzén.

Nem csak a tartományi székhelyre összpontosít: a kelet-bánsági bányákba és kohókhoz ugyancsak szakembereket hozat Szász- és  Csehországból, valamint
a magyar Felvidékről; Tirolból és Stájerországból pedig erdő- és vadgazdálkodással foglalkozó profikat importál.

Saját (és Temesvár) pechjére 1734-ben ismét katonai feladatot kap: a császár Itáliába küldi tábornagyként, de ez már nem jön össze neki: Párma mellett, a helyi Crocetta kastély ostrománál megsebesül és június 29-én meghal. A Reggio-i székesegyházban (itt balra) van eltemetve.

Dicsőség az emlékének. És persze: köszönjük, gróf úr!

PS: Temesváron ismét van róla elnevezett közterület; a Dóm tér mögött, egykori Engels utcát hívják strada Florimund de Mercy-nek.

Ez a minimum. Szobor is kéne, hahó!

Aki hallja, adja át!