Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.

Az, hogy Kolozsvár egykori polgármestere bánsági születésű, letagadhatatlan és – sajnos – visszamenőleg már megmásíthatatlan tény, miként az is faktum, hogy élete első húsz évét ott élte le. Úgy látszik, genetikailag eleve alkalmatlan volt arra, hogy az ottani levegő két évtizeden keresztül történő belélegzésével magába szippantson akár csak egy minimális mennyiségű toleranciát és multikulturális hangulatot. Van ilyen. Bár ne lenne.

Kedves olvasó! Szorítsuk össze fogsorainkat (mindenki a sajátját, ha kérhetem…) és jöjjön, aminek jönnie kell: a Bánság egyik fekete báránya, az európai hírhedtségre szert tett Gheorghe Funar!

A román nemzet politikai paprikajancsija Románia legnyugatibb városában, a Temes megyei Nagyszentmiklóson született 1949 szeptemberében. Gyermekkoráról kevés forrás áll a rendelkezésünkre, mindenesetre az ötvenes-hatvanas években szülővárosa etnikai összetétele tökéletesen leképezte a Bánságot: a településen a román, magyar, német és szerb lakosokon kívül még bolgárok is éltek.

A kis Gyuri (mert a család magyar szomszédai nyomán mindenki így hívta az utcában) helyben végezte az általános iskolát (román osztályban ugyan, de egy folyosón és egy udvaron viháncolt a magyar, a német és a szerb osztályok növendékeivel).

Sajnos nincsenek történeteink gyermekkori traumáiról, amelyek magyarázatul szolgálhatnának felnőttkori mentális tévelygéseihez, de egyik (klinikai szakpszichológus foglalkozású) olvasónk segítségével kidolgozunk és felvázolunk kettőt. Hangsúlyozzuk, hogy tudományos modellről van szó, nem történelmi tényekről!

• 1. számú modell:

1959 ősze.

Az iskolaudvaron fociznak a srácok; a kis Funár Gyuri sírósan tapasztalja, hogy neki alig-alig passzolják a labdát. A féidőben összeszedi minden bátorságát és odamegy a csapatkapitányhoz, Buchholz Szepihez:

– Te Szepi, azért nem passzoltok nekem soha, mert román vagyok?

Szepi végignéz a kis barnabőrű, sötéthajú gyereken, akinek szeméből a könnyek között süt a gyűlölet és ezt válaszolja:

– Te Gyuri! Kapjál már a fejedhez, kis hülye; itt senkit nem érdekel, milyen náció vagy. Azért nem kapsz labdát, mert NEM TUDSZ FOCIZNI!

• 2. számú modell:

1964 nyara.

A helyi 1. számú Általános Iskola nyolcadikosai ballagnak. Az ünnepségen Funár Gyuri odalép az osztály legszexibb lányához, Petraşcu Ibolyához és számonkérően ezt mondja neki:

– Te Ibolya, én már vagy négy éve próbállak megcsókolni, de te sose hagytad. Mondd, ez azért van, mert román vagyok?

Ibolya odafordul, lebiggyeszti a szája szélét és ezt feleli:

– Gyuri, te teljesen hülye vagy! Elsősorban félig én is román vagyok, másodsorban pedig azért nem engedtem, hogy megcsókolj, mert mindig büdös a szád.

Az általános iskola elvégzését követően a helyi gimnáziumban érettségizik, majd Temesváron beiratkozik a Pénzügyi Technikumba, s 1969 nyarán megkapja a könyvelői oklevelet. Ez azonban egy fiúnak már akkor sem tűnt valami óriási karriernek (márpedig a Gheorghe-t ismerők szerint már akkor elhatározta, hogy „róla sokan és sokat fognak beszélni” – na, ez be is jött), szóval értelmiségi babérokra pályázik, ezért elhatározza, hogy közgazdász lesz: a számokat mindig is szerette, ifjúmunkásként komoly mozgalmi munkát végzett már a középiskolában és a technikumban is, minden előfeltétel adott tehát a sikeres egyetemi  évekhez. Eredményesen felvételizik a kolozsvári Közgázra, amit 1973 nyarán el is végez.

Annak idején Romániában a frissen végzett egyetemisták attól rettegtek, hogy – a kötelező kihelyezések miatt – hová sodorja őket a sors, illetve a pártbizottság szeszélye. Nos, mai főszereplőnk valamit nagyon tudhatott, mert helyben kapott állást: a kolozsvári Gyógyszervegyészeti Kutatóintézet közgazdászaként kezdi munkaviszonyát. Azt pedig csak a legelvakultabb ellenségei mondogatják, hogy az intézményben a hadseregnek és a titkosszolgálatnak igen komoly szava volt, holmi kényes kutatásokból kifolyólag; az oda érkezők nagyon komoly nemzetbiztonsági ellenőrzésen kellett átessenek.

Nem tudjuk, nem voltunk ott.

1978 jelenti Funar egyetemi oktatói pályájának kezdetét: tanársegédként kezdi a kolozsvári Agrártudományi Egyetem közgazdasági tanszékén (ebben a pozícióban, gyakorló kommunistaként éri a ’89 decemberi fordulat), majd ugyanott vezető oktató. 1990-1992 között az egyetem kertészmérnöki karának dékánhelyettese.

• Funar már a nyolcvanas években bebizonyítja, hogy a piacgazdasági szemlélet nem áll tőle távol: strómanokon keresztül gyakorlatilag ő üzemelteti az egyetemi menzát és a négy büféből hármat. Lévén, hogy a büfékben a háromféle cigarettán és az Eugenia márkanevű kekszen kívül csak pörkölt csicseriborsóból készült kávét (úgynevezett nechezol-t) lehetett vásárolni, lendületét és kitartását kizárólag az újszerűség iránti vágy és kísérletező szellemisége számlájára írhatjuk.

1992-ben kezdődik az az ámokfutás, amelyről a jóérzésű kolozsváriak azóta is képtelenek arcpirulás és szemlesütés nélkül megemlékezni: a PUNR (Románok Nemzeti Egységének Pártja) elnökeként Gheorghe Funar a kincses város polgármesterévé növi ki magát, s 12 (tizenkét!) évig nem hagyja magát kiakolbólítani ebből a székből, 2004-től pedig a bukaresti törvényhozás felsőházának szenátora.

Rengeteg szabadideje lévén, időközben ledoktorál; disszertációjának címe: A menedzselés és a könyvelés – egy hatékony és eredményes helyi közigazgatás alappillérei. A disszertáció máskülönben saját munka volt; másokkal ellentétben ez az idióta két évet dolgozott rajta.

A nagy érdeklődésre való tekintettel elevenítsük fel a kolozsvári mókamester pár emlékezetes intézkedését, amin annó sokat lehetett nevetni, illetve sírva káromkodni – attól függ, mekkora távolságból szemlélte az ember és milyen színű útlevél volt a zsebében.

Volt ugye az a derültségre okot adó eset, amikor az önkormányzat felvásárolta Közép-Európa valamennyi piros, sárga és kék festékét, majd Kolozsvár összes közterületi padját, szemeteskukáját, KRESZ-táblájának tartópillérét és (potenciális zászlórúdnak tekintett) függőleges oszlopát, továbbá ivókútját és parkolásgátló akadályát a román nemzeti színekre mázolta, mondván: mindenkit folyamatosan kell emlékeztetni arra, hogy ez (mármint Kolozsvár) ősi román föld.

Aztán következett a főtéri kabaré, melynek keretein belül első körben a Mátyás-szoborra új feliratot rakatott, melyből kiderült, hogy az uralkodó román volt; második körben kiadta az ukázt, hogy a város főterén található, amúgy 1320 körül megalapozott Szent Mihály-templom alatt dák és dákoromán régészeti leleteket kell keresni; aztán az ünnepi (karácsonyi, szilveszteri, húsvéti, satöbbi) díszkivilágítást kizárólag a már jól ismert és bevált piros-sárga-kék izzókkal volt szabad megoldani.

Említettük, hogy négy éve a román parlament tagja, a Nagy Románia Párt színeiben. Ebben a minőségében sem hazudtolja meg önmagát: emlékezetes törvényjavaslatai között szerepelt például az, hogy minden román településen kapjon szobrot Mihai Eminescu (a románok Petőfije, aki magyar kollégájához hasonlóan „idegen” /szerb/ származású volt; a különbségek közül objektíven csak annyit, hogy Eminescu/Eminovics nem harcban esett el, hanem a szifilisz először az agyára ment, majd ebbe halt bele. Ettől függetlenül szép verseket is írt, csak a magyarokat nagyon nem szerette…)

Funar másik előterjesztése (egészen friss!) az, hogy egyrészt a cigányokra használt roma (románul: „rrom„, így, két r-rel) szót töröljék a román nyelv értelmező szótárából, mert sérti a románok nemzeti önérzetét (Nyugaton folyton összekeverik őket a cigányokkal), másrészt pedig a lehető legtöbb erdélyi magyart ki kéne telepíteni az országból, amihez fejenként ezer euróval a román állam járuljon is hozzá.

Mivel csurtusék pletykákra sohasem voltak fogékonyak, Európa legnagyobb illegális pilótajátékával, a Caritas-szal és annak vezetőjével, Ion Stoica-val fennálló egykori (?) kapcsolatrendszerét ezeken az oldalakon nem is firtatjuk.

Nem álltak távol tőle a modernista, happening-jellegű politikai megoldások sem: amikor 1996 szeptemberében Temesváron (!) aláírják a román-magyar alapszerződést, Funar halottas menetet szervez Kolozsváron; a menet élén egy fekete koporsót vittek, benne egy piros-sárga-kékre festett bábuval, melynek szívéből egy piros-fehér-zöld markolatszínű tőr állt ki.

Ő is tudja, hogy egy jólsikerült kép többet ér ezer szónál.

Egy derűs (még az eddigieknél is derűsebb!), állítólag valóban megtörtént esettel zárom mai posztunkat.

Történt, hogy Funar Csíkszeredába látogatott. A nagy nehezen összetoborzott hívek és a szenzációkra mindig éhes újságírók szomorúan állapították meg, hogy a vendég késik.

Jó órányi csúszással megérkezett a bérelt terembe, majd a rendezvényt követő sajtótájékoztatón a késését azzal magyarázta, hogy „ebben a román városban jóformán csak magyarul van kiírva minden” és ezért eltévedt. Amikor a polgármester, Ráduly Róbert ezt meghallotta, állítólag ezt bírta válaszolni:

„Funar szenátor úr azt mondja, hogy a dákoromán kontinuitás mentén itt van már vagy kétezer éve. Ha ez így van, akkor csak kellene tudja, merre van az állomás, és merre vannak a különböző épületek. Mi nem vagyunk itt, csak mintegy 1100 éve, mégis tudjuk”.