Csekonics József

Figyelmes olvasóink már tudják, hogy kit és mit köszönhet Temesvár környékének a magyar méhészet. Mai posztunk bebizonyítja, hogy nem csak az apró és andalítóan (allergiások számára olykor ijesztően) zümmögő méhecskék tekintetében beszélhetünk bánsági hozzáadott értékről sokat szenvedett nemzetünk életében, hanem nagyságrendekkel méretesebb háziállatokkal kapcsolatosan is.

Mai főszereplőnk bevándorló ugyan, de élete jelentős részét a Bánságban töltötte, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben szállóigévé nemesedett mértékű családi vagyon oroszlánrésze is ezeken a tájakon, a zsíros bánsági földön keletkezett.

Kedveseink! Ma a nevezetes Csekonicsok kerülnek terítékre, különös tekintettel Józsefre, akinek ténykedése nyomán az utódoknak valóban volt honnan szórniuk a pénzt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Klapka György

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének – és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére – szól mai posztunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ambrózy Béla

Hadvezérek, filmszínészek és más kétes egzisztenciák után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is.

Ezen kategóriának keresve sem találhattunk volna jobb képviselőt, mint egy gazdálkodót, aki élete fő céljának végre nem az ellenség kiirtását, a fegyveres hatalom megszerzését és fenntartását, nem az olimpiai aranyérmeket és még csak nem is a színészetet tekintette, hanem mondjuk a nyúltenyésztést vagy a méhészet új alapokra helyezését. Nem tűnik valami forgatagos életpályának, de mi is lenne velünk, ha csupa Kinizsi, Tarzan és Ajtony venne körül bennünket, hogy a Drakulákról ne is beszéljünk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Téry Ödön

Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét.

Korrekt módon azonban nem kérdőjelezzük meg beszámíthatóságukat, már csak azért sem, mert törzsolvasóink között is van hegymászó és turista, aki rendszeresen képes arra, hogy (a civilizáció kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva) hosszú napokra a zord és embertelen természet barátságtalan karjai közé vesse magát. Az ilyen emberek is számíthatnak együttérzésünkre.

A magyar turizmus és az öncélú hegymászás megkerülhetetlen, emblematikus úttörőjéről fogunk most mesélni nektek, aki – s ez már senkit nem lep meg – bánsági születésű.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ajtony vezér

Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie blogunk híres temesváriak sorozatában, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig (vagyis nyílvesszőig) Istvánnal szemben (a borsodiak kedvéért: természetesen Vatának is riszpekt!).

Olvasóink között szép számmal vannak olyanok, akik nálam sokkal precízebben meg tudják majd mondani a kommenteknél, hogy pontosan mi is volt a helyzet az ezredforduló környékén arrafelé; jómagam csak egy rövid áttekintés erejéig érzem illetékesnek magam.

Lássuk tehát a kronológiailag első híres temesvárit, illetve bánságit (Temesvár még nem létezett): következik Ajtony vezér!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Jávor Pál

Felvállalva a szomszéd vár lakóinak, szülötteinek és lokálpatriótáinak jogos (és reményeink szerint nem elsöprő erejű) rosszallását, ebben a posztban egy aradi származású színész életútjáról fogunk röviden beszámolni.

Jó-jó, elismerjük: egy picinykét csalunk, hiszen nem volt egészen pontosan temesvári, de egyrészt mit számít az az ötven kilométer (bánságiak egymás közt csak nem csinálnak kázust egy ekkorácska távolságból?), másrészt pedig ha fenyegető tekintetű aradiak körülállnák a házunkat és figyelmeztető jellegű ökölrázással, valamint obszcén szavak kiabálásával nyilvánítanák ki nemtetszésüket, természetesen azonnal visszavonunk mindent, mint II. József 1790-ben.

Következik tehát Jávor Pál, több generáció hölgytagjainak bálványa, egy egész nemzet snájdig jávorpalija.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Lugosi Béla

Sorozatunk következő részének főhőse (olvasóink pacifistább részének kifejezett kérésére) nem hadvezér, hanem egy kiköpött humánértelmiségi. Születési helye nem Temesvár ugyan (éles szemű olvasóink a nevéből azért már következtethetnek valamire…), de ilyen szempontból (mint már említettem) roppant rugalmasak leszünk. Olyan emberről van szó, aki több tekintetben is hasonlít Weissmüller Jánosra: egyrészt a tengerentúli filmvásznon csinált karriert, másrészt pedig nézők százmilliói azonosították legfontosabb szerepével.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kinizsi Pál

A fizikai erő kultuszánál kevés logikusabb és megmagyarázhatóbb toposz létezik az emberiség történelmében. Minden nemzetnek megvan a maga – emberfeletti erővel rendelkező – hőse, aki minimum sárkányt reggelizik, oroszlánt ebédel, gyilkos galócát vacsorál és nem mellesleg felszabadítja népét az aktuális elnyomó alól (az olaszoknál ráadásul énekel is közben).

Itt, a huzatosnak mondott Köztes-Európában idegen betolakodóból mindig bőséges túltermelést regisztráltak az évkönyvek, de amolyan igazi, tökös, fogcsikorgató és csípős verejték-szagú, bivalyerős hősünk (a népmeséket most inkább hagyjuk) nem volt olyan sok; ott van ugye Toldi Miklós (aki vagy létezett, vagy nem, de temesvári biztosan nem volt), na és persze a legendás Kinizsi Pál, aki viszont nemcsak hogy dokumentáltan létezett, de 15 éven át temesvári főispánként keserítette elsősorban a törökök életét.

Ebben a posztban róla emlékezünk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Johnny Weissmüller

A fiúgyerekek 85 százalékának életében előbb-utóbb eljön az a korszak, amit különböző hősök nevével lehet fémjelezni: Winnetou, Superman, Terry Black. Ilyenkor a kiskamasz mokasszinról, tomahawkról és musztángokról álmodik, esetleg piros alsógatyáért könyörög, amit aztán a kék mackóalsó fölé húz, illetve a tükör előtt felpróbálja nővére vagy anyja melltartóját. Állítólag – teszem hozzá gyorsan ez utóbbi forgatókönyvhöz, még mielőtt bárki is furcsán nézne rám.

A fenti szakaszokat megelőzi azonban egy különleges, pár héttől akár egy teljes éven át is tartó periódus, amikor a gyerek fára mászva üvölt, mint a sakál, barátaival (mellkasát ököllel döngetve) tőmondatokban beszél és negyven percet is képes eltölteni az állatkerti majomház csimpánzos részlege előtt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….