Híres temesváriakról szóló sorozatunk következő alanya Dózsa György, aki bizonyos szempontból Tarzan inverze: míg Weissmüller János mindössze élete első hónapjait töltötte a Béga partján, addig a székely lovaskapitány (aki a magyar történelem első, de korántsem utolsó sült parasztja) csak földi pályafutása utolsó öt hetét.

Dózsa szomorú véget ért karrierje – mint annyi minden a történelemben – egy sima kommunikációs és logisztikai problémával kezdődött.

Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek 1513-ban úgy jön haza a római konklávéról (ahol majdnem pápává választották), hogy magával hozza az újonc X. Leó utasítását a törökök elleni keresztes háború indítására. A templomokban 1514 tavaszán ki is hirdetik a felhívást, a parasztok meg elkezdenek gyülekezni, Pesttől Nagyváradon keresztül Kalocsáig: pár hét alatt százezerre rúg a számuk.

Bakócz (aki Dózsát, a törökellenes harcokban már bizonyított székely kisnemest teszi meg fővezérnek) előzetesen egyeztetett ugyan az országtanáccsal, de a helyi földbirtokos nemesség nem örült a hírnek.  Mivel a magyarok már akkor is imádtak betenni egymásnak, na meg a földeket is meg kell művelnie valakinek, egyre több vidéken visszatartják a jelentkezőket, illetve szétzavarják a már megalakult, és kaszával-kapával felfegyverzett keresztes (latinul: crux, innen a későbbi kuruc szó) parasztseregeket.

Májusra egyre több helyi (paraszt-nemes) összecsapásról jönnek a hírek, na meg közeledik a nyári betakarítások ideje, úgyhogy Bakócz 23-án lefújja a keresztes háborút, mire Dózsa és alvezérei (akik amúgy se nagyon csípték a felső tízezer buráját) felhördülnek és árulást kiáltanak.

Ezzel formálisan is elkezdődik a lázadás, illetve a felkelés: a felbőszült parasztok sorra rohanják meg az udvarházakat, koncolják fel az ott lakókat. Akárhogy is nézzük, bizony fosztogatás, anarchia, kegyetlenkedések fémjelzik a sokáig igazságos társadalmi megmozdulásnak tartott cselekménysort: a csanádi püspököt például nemes egyszerűséggel karóba húzzák, számos földesurat arra kényszerítenek, hogy előbb nézze végig, amint egész családját válogatott kínzások közepette kivégzik, majd őt magát lefejezik/kerékbe törik/felnégyelik/élve elégetik, satöbbi.

A parasztsereg három részre osztódik, ami az első nagy hibájuk: az egyenként 25-30 ezres, egymástól földrajzilag is távolodó tömeget könnyebb felszámolni, mint ennek a háromszorosát.

Világos volt, hogy a hatalom nem nézheti tétlenül, amint az állam eresztékei recsegnek-ropognak százezernyi, vérszagtól beindult lázadó miatt, miközben a török ott liheg a kapuknál (ha Dózsa olvasott volna egy kis államelméletet, ő is előre látta volna a sötét jövőt): a kezdeti tétova szarakodás után a reguláris katonákból álló egységek egyre-másra páholják el a mégiscsak szedett-vedett, gyülevész hordákat. Először a Buda ellen induló szárny szűnik meg, majd a második „hadosztály” bicskája törik bele Bihar ostromába; vezetőik máglyán végzik, a parasztok meg mehettek vissza a földekre.

A harmadik egység indul Temesvár ellen – ennek élén maga Dózsa György lovagol. A várat/várost Báthori István temesi ispán védi. 1514. június 13-án elkezdődik az ostrom, s egy hónap elteltével nagyon úgy tűnik, hogy a védők szopni fognak, noha a várat kettős sánc és kettős fal védte, ráadásul a nagyon kanyargós Béga mocsaras ágai tovább nehezítették az ostromlók dolgát. A kétségbeejtő helyzet láttán Báthori feladja a büszkeségét és segítséget kér személyes ellenségétől,  Szapolyai (Zápolya) János erdélyi vajdától, amit meg is kap: 1514. július 14-én húszezres felmentő sereg érkezik, és 24 óra múlva a csatának vége: Dózsa fogságban, a lázadók letették a fegyvert.

A várban már másnap, július 15-én összeül egy projektbizottság, melynek egyedüli feladata, hogy példamutató módszert találjanak Dózsa kivégzésére. Az előzetes feltételek: legyen látványos, fájdalmas, tartson hosszú ideig és lehetőleg évszázadok múltán is beszéljenek róla az emberek.

Nos, a nyertes pályázat mindezeknek megfelelt. A kivégzésre 1514. július huszadikán került sor. Ha megengeditek, Szabó Ervin 1903-ban megjelent tanulmányából idézem a részleteket:

• A bakók egy ágast ástak a földbe, eléje vasból kovácsolt „trónszéket” tettek, s az övig levetkeztetett Dózsát ráültetvén, az ágashoz kötözték a „kuruckirályt”. A „trón” előtt lobogó tűzben melegített, s ekevasból készített koronát csiptetővasakkal helyeztek fejére. A kegyetlen bírák undok szerepet szántak Dózsa vagy 60 bizalmasabb emberének, kiket vele együtt fogtak el; kegyelmet ígértek a halálra éheztetetteknek, ha az ekként megpörkölt vezér testéből esznek. De csak kilencen maradtak életben, s ezeket most Dózsa trónjához bocsátották.

  Nádsíp és hegedű hangjaira kellett járniok a toborzót, és minden körülforgás után egyet harapniok és nyelniök Dózsa testéből. „Mely pedig nem akarta harapnia, az azon helyen levágatott”. Három vagy négy lakolt így halállal; a többi csakugyan megmenekült. Dózsa Györgynek egy izma sem mozdult. „Nem sírt, nem jajgatott, nem rettegett – mondja még az ellenséges krónikás is –, s őket csakis a meggyalázó kutyakölykök szóval illetve, hallgatott.” S az embertelen szertartás alatt ahány barát, pap csak jelen volt, Te-Deum-laudamust (Téged Isten dicsérünk) kényszerült énekelni.

• A helyszín vonatkozásában két régi verzió is kering. Az egyik szerint a mostani Mária-téren történt, s a Szűz carrarai márványból készült szobra (itt balra) pont ott emelkedik, ahol a tüzes trónus állt. A másik változat a katedrális mögötti parkra esküszik, egészen közel a Béga vizéhez. Olyan nagy jelentősége nincs a dolognak, hiszen a két helyszín egymástól légvonalban úgy 350-400 méterre lehet.

Van egy harmadik helyszín is: a mostani Plevnei-téren is áll egy Dózsa-szobor, valamikor a hetvenes években egy okostojás kitalálta, hogy a kivégzés helyszíne talán itt lehetett. A verzió olyan kompromisszumosnak tűnik: a Plevnei-tér ugyanis kábé a Mária-tér és a Katedrális-park között van félúton. Tipikus.

A komancsok (magyarok és románok egyaránt) nagyon szerették Dózsát, hiszen a társadalmi igazságtalanságok ellen fellázadt, elnyomott alsóbb osztályok képviselőjét látták benne és valódi osztályharcosként kezelték (szerintem roppant tévesen, de ez a téma nem fér bele a posztba).

Olvastam valahol, hogy Kossuth és Petőfi után a Dózsa Györgyről elnevezett utcák a legelterjedtebbek a magyarok által lakott területeken, Gheorghe Doja utca még echte román városokban is van, Juraj Dóža utca meg Szlovákiában.

A székely hagyomány szerint főleg azért kellett ily módon bűnhődnie, mert többször gerincre vágta Ulászló király feleségét, de erről részleteket nem sikerült előbányásznom, pedig bizonyisten megpróbáltam!

A fejét Szapolyai vajda állítólag gyorspostával Szegedre küldte Pálffy főbírónak (aki jóval a sajnálatos események előtt fiává fogadta Dózsát), s aki a helyi ferences templom cintermében temette el a testrészt. Erről szegedieket kellene megkérdezni.

Kérdés: nos, szegediek?

Már csak annyit, hogy kis hazánkban az intézmények névadási szokásai sok derűs pillanatot szerezhetnek az érdeklődőknek. El tudom például fogadni, hogy Dózsáról katonai alakulatot, kovácsműhelyt vagy vegetariánus éttermet nevezzenek el; de hogy oktatási intézmények (közöttük óvodák és általános iskolák!) hogyan választják ezt a nevet… rejtély. Nem jött el még vajon az ideje, hogy olyan példaképeket állítsunk a gyerekek elé, akik nem feltétlenül izzó trónon végezték, miközben cimboráik a húsukból falatoztak?

Mondjuk meghallgatnám az óvónéni előadását, amikor elmeséli a nagycsoportosoknak, hogy pontosan ki is volt ez a Gyuri bácsi…

Holnap a temesvári Dózsa-emlékműről, illetve ennek megcsonkításáról olvashattok itt, a Temesvárblogon!