Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.

Mai főszereplőnk – a tizenhárom aradi vértanú egyike, aki kétszeresen is bánsági, hiszen Temesváron született, majd – meglehetősen kacskaringós és ellentmondásos katonai karrier után – Aradon fejezi be földi pályafutását.

A holnapi nemzeti ünnepre tekintettel következzék tehát eleméri és ittabei Kiss Ernő altábornagy.

Az első meglepetés (most nem a szakemberekről, hanem az átlagolvasóról beszélek), szóval a Kiss Ernővel kapcsolatos első érdekesség minden bizonnyal a származása.

Nos, aki nem tudná: valamikor a XVII. század végén Erdélyből, ráadásul a Székelyföldről a Bánságba elszármazott, eredetileg az Issekutz nevet viselő örmény család ikszedik generációs leszármazottja. Nemesi előnevében az eleméri egy – napjainkban Nagybecskerekhez (Zrenjanin – Szerbia) tartozó – egykori településre, az ittebei pedig  az ugyancsak középbánsági (ma dettó szerbiai) Ittabére utal; ősei itt óriási földbirtokokat vásároltak és ezek alapján kapták (na jó, mondjuk ki, elvégre nem szégyen: szintén vásárolták) a nemesi címet.

Ernő 1799 júniusában született Temesváron, ahol a tehetős família több ingatlant is tulajdonolt a vidéki pár tízezer hektáron és az uradalmi épületeken kívül. Kiskamasz, amikor földbirtokos édesapja meghal, s édesanyja (özv. Bogdánovics Anna) másodszor is férjhez megy, ezúttal egy császári főtiszthez. A mostohaapa (Ernst von Loewen) kevés dologba szól bele, de ezek egyike a fiatalember jövője: katonának szánja. Császári katonának.

Hősünket olyan nagyon nem kell kapacitálni: világéletében imádta az egyenruhát (abból is főleg a társasági öltözéket), a sújtásokat, a csillogó ezüstbetéteket, a fényesre suvickolt csizmát, egyszóval mindent, ami látványos és szívdöglesztő. A katonaiskola (nem is akármelyik: a bécsi Theresianum!) elvégzése után hadapródként egy huszárezredbe (más források szerint a dzsidásokhoz) kerül, ahol a nagykönyv szerinti, már-már közhelyesnek számító életet éli: rizsporos paróka, kártya, masírozás, ital, fogadások, nők.

Egyes visszaemlékezések szerint az otthonról rendszeresen érkező apanázsnak köszönhetően olyan bőkezű volt, hogy tiszt- és bajtársai rendszeresen rájártak, mint Micimackó a mézre: nem volt ritka, amikor nyugta és/vagy váltó nélkül, sima becsületszóra akkora összegeket adott kölcsön, amiből egy átlagos család egy évig eléldegélt volna – Kiss Ernő nem volt egy fillérező típus. És olyan nagyon nem zavarta, ha a kölcsönt nem fizették vissza (ami azért elég gyakran előfordult).

• Egy forrás szerint még magának Haynaunak is adott kölcsön egyszer 80 ezer magyar aranyat, amikor mindketten a temesvári helyőrség tisztjei voltak. Azt hiszem, erre mondanák a tőzsdei alkuszok, hogy nem volt valami jó befektetés.

A női nemhez történő rendkívüli vonzódása ugyancsak a bánsági társasági élet egyik megkerülhetetlen szereplőjévé tették. Hogy finoman fogalmazzunk (elvégre vértanúról van szó): nagyon és nagyon sokat szeretett; a hölgyeknek annak idején semmi érdemi kifogásuk nem volt a fess, magas, karcsú, gazdag, udvarias, nőtlen és bőkezű fiatalember ellen, aki ráadásul feszt olyan cuki egyenruhákban pompázik.

Valahol mélyen azért volt neki egy stabil szerelme is. A nővel csak két apró probléma volt:

1.) Mostohatestvére volt (anyja második férje első házasságából származott);

2.) Férjnél volt.

Az epekedést olyan nyilvánvalóan csinálja, hogy a sógor (vagyis az imádott nő, Loeweni Júlia férje, egy talján származású, Alajos utónevű illető) minden követ megmozgat, hogy Ernőt eltakarítsa a színről. Ez olybá sikerül is neki, hogy a századost (ekkorra már eléri ezt a rangot) Olaszországba vezénylik, valami magányos garnizonba. (Vicc volt!)

Innen kezdve egyetlen cél vezérli: elérni az ezredesi rendfokozatot, hiszen az akkori szabályoknak megfelelően a nemesi származású ezredeseknek jogukban állt a családi birtokuk közelében található helyőrségbe kérni magukat, ráadásul parancsnokként.

Ismét egy kis bálványdöntögetés következik: nem kevés pénzébe kerülnek a soron kívüli előléptetések, de a lóvé már akkoriban is beszélt, a kutya meg ugatott: a családi kassza több százezer forint mínusszal zárja ugyan az 1846-os évet, de Kiss Ernő ezredes (!) végre közvetlenül Temesvár mellé, Újpécsre (Ulmbach, ma Peciu Nou – Románia), a hannoveri király nevét viselő 2. császári és királyi huszárezredhez kerül parancsnoknak.

Újsütetű beosztásában kiéli mindazt, amiről évek óta álmodozott: ezredéből mintakatonákat akar faragni – de csak a külsőségek szintjén: saját pénzéből fizeti a lovak tartását és a díszegyenruhák varrását, kiegészíti a kincstári összegeket és katonáinak extra élelmezési kvótákat állapít meg, gyakran szervez újpécsi, nagybecskereki és temesvári díszszemléket, ahol minden alkalomra új (és arannyal-ezüsttel hímzett) lótakarókat, mentéket, dolmányokat és csákókat, valamint profi ötvösökkel vadiúj sarkantyúkat készíttet – mindent saját pénzből… Még a hannoveri királyhoz történő, kvázi kötelező bemutatkozó látogatást is megfinanszírozta a teljes díszszázadnak, ami azért nem lehetett aprópénz.

Ne feledjük: ekkoriban az ország leggazdagabbjait felsoroló listán (ha lett volna ilyen) ott lett volna az első tíz-tizenöt között; a bánsági földek (kultúrnövények, állattartás, gyümölcsösök, a selyemhernyók) ontották a bevételeket… Olyan népszerű és ismert, hogy megkapja a pápai Krisztus-rend lovagi fokozatát, az aranylánccal és a rubin-kereszttel, pedig… hát, maradjunk annyiban, hogy biztosan megérdemelte.

1848 kora nyarán – maga sem tudja, miként – a szabadságharc mellé áll. A hadvezetés – mint rangidős tisztet – a bánsági hadtest főparancsnokává nevezi ki és októberben előléptetik tábornokká. Az első komolyabb győzelmeket az általa irányított csapatok aratják a Délvidéken, a mindig okvetetlenkedő szerbekkel szemben. Ahogyan azonban telik-múlik az idő, fővezéri kvalitásai egyre halványulnak; előbukkan határozatlansága, tétovasága, ami egy forradalmi hadseregben és légkörben nem kifejezetten nyerő attitűd: lassacskán és diszkréten elvonják tőle a hatáskört, s egyre inkább adminisztratív feladatokkal bízzák meg a műveleti teendők rovására. Hogy ne sértődjön meg túlságosan, altábornaggyá léptetik elő és ’48 decemberében országos hadifőparancsnoksággal bízzák meg, ami inkább tiszteletbeli beosztás – sok vizet nem zavar.

A szabadságharc végén Aradnál, pontosabban Világosnál esik fogságba. A kihallgatások során – bizonyos források szerint – eléggé hezitáló vallomásokat tesz; olyanokat mond például jegyzőkönyvbe, hogy „véletlenül sodródott Kossuth táborába”, meg hogy „alapjában véve mindig is császárhű katona volt”.

Olvastam egy helyen (azért sem mondom meg, hol; hadd pukkadjanak meg a forrásfétisiszták), hogy egyik, az aradi várbörtönben felvett jegyzőkönyvében ez áll: Kiss tábornok azt nyilatkozza kihallgatóinak, hogy „remélem, nem képzelik a tiszt urak, hogy nekem demokratikus elveim vannak?!”

Vádlói csak részben méltányolják szavait; Haynau (talán az egykori kölcsönre gondolva) kegyelemből a kötelet golyóra változtatja. A felségsértés miatti ítélet indoklásában az is benne foglaltatik, hogy Kiss tábornok nem rendelkezik különösebb szellemi képességekkel, s ez a jellemszilárdság bizonyos hiányával is párosul. Innen is látszik, milyen mocskos disznók voltak azok a császárpártiak!

Nem akarunk ítéletet mondani Kiss Ernő felett, ehhez mi nagyon kevesek vagyunk;  akárhogyan is volt, az életét adta a szabadságért – hogy ilyen kincstárian fogalmazzunk. A szóhagyomány szerint 1849. október hatodikán, reggel 05.45-kor elsőre nem éri halálos lövés, ezért a 12 fős, kicsit megszeppent kivégzőszakasznak másodszor maga vezényel  ismételt tüzet.

A tömegsír nem tűnt megfelelő helyszínnek az örök nyugalomra. Tisztiszolgája – fiatalkori szerelme (és mostohatestvére), Júlia biztatására – pár nap elteltével kiássa a holttestet és Katalinfán, távoli rokonok temetik újra; 1872-ben uradalmi birtokának templomában, Eleméren ravatalozzák fel ismét, kellő pompával; ma is ott pihen a családi kriptában.

És most már tényleg csak egy mondat az örményekről: a ’48-’49-es szabadságharc során kábé hetven-nyolcvan örmény származású tiszt és főtiszt, valamint legalább kétszáz közkatona harcolt a magyarok oldalán. Kiss Ernőn kívül örmény származású volt többek között Lázár Vilmos ezredes is, az aradi tizenhárom másik olyan tagja, aki szintén bánsági (egészen pontosan nagybecskereki) születésű.

Nemzetiségtől, vallástól és származástól függetlenül dicsőség a szabadságharc minden katonája emlékének! Holnap rájuk emlékezünk!