Mercy gróf

A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.

Mai posztunkban egy francia származású, de osztrák szolgálatban álló, lotharingiai születésű generálisról mesélünk nektek, aki 18 évig volt temesvári főkapitány és bánsági katonai, valamint polgári kormányzó, s akinek nagyon sokat köszönhet a város, illetve a tartomány.

Claudius Florimundus de Mercy 1666-ban született a lotharingiai Longwyban. Az egykor dicsőséges Lothár földje (amely akkoriban tök véletlenül, mintegy balesetszerűen éppen önálló nagyhercegség volt, de előtte francia, utána német tartomány, majd osztrák, luxemburgi, tán még spanyol és lengyel érdekek is ütköztek arrafelé), szóval Lotharingia (amelyet itt és most önhatalmúlag nevezzünk el Nyugat-Európa Bánságának) jó iskola volt az ifjú Claudiusnak, legalábbis ami a soknemzetiségű, soknyelvű, multikulturális környezetet illeti.

16 éves korában körülnéz a munkaerőpiacon, s mivel akkoriban éppen a franciák szívatták arrafelé a népet, az ifjú Mercy (noha genetikailag inkább francia volt, mint nem) úgy dönt, hogy önkéntes katonaként osztrák szolgálatba áll. Na nem kell megijedni, nem latrinapucolással meg lócsutakolással kezdte, elvégre komoly arisztokratacsaládból származott.

A sors (na meg a Habsburg-ház nagypolitikája) úgy intézte, hogy a legényember Magyarországra vetődik, ahol a törökök elleni csatákban gyakorolgat. Ott van Bécs 1683-as ostrománál, majd 1686-ban Budavár visszafoglalásában is részt vesz; itteni vitézségéért már a lovaskapitányi zsinórokat is megkapja.

A következő évek (munkaköri leírásának megfelelően) harccal, csatákkal és előléptetésekkel telnek: magyar, olasz, német és francia földön szolgálja a Birodalmat, fegyelmezetten irányítja csapatait akár a franciák, akár a taljánok, akár a konkurens németajkú hadseregek ellen.

Sorra aratja katonai sikereit, egyre feljebb kerül a ranglétrán; 1708-ban már táborszernagy. Hozzáértése és profizmusa felkelti egy másik, ugyancsak renegát francia származású császári parancsnok, Szavojai Jenő (itt oldalt) figyelmét, aki a magyar Délvidéken kibontakozó, törökellenes háború egyik vezéregyéniségévé teszi: a birodalmi seregek élén részt vesz Nándorfehérvár, Pancsova és Újpalánka visszafoglalásában, továbbá (és posztunk szempontjából ez a leglényegesebb) Temesvár 1716-os felszabadításában.

Lévén, hogy Mercy már 1717-ben benyújt a bécsi udvarhoz egy projektet, melynek címe: Szerény tervezet a temesi bánság korszerűsítésének megszervezésére, Jenő herceg rögvest megbízza a Bánság kormányzásával, de másodállásban még beugrik egy röpke szicíliai hadjáratba, ahol a spanyolokat tanítja móresre. 1720-tól ismét teljes erővel Temesvár, illetve a délkeleti régió ügyeivel foglalatoskodik.

A török uralom 164 éve alatt a vidék eléggé lerobbant és elnéptelenedett. Mercy külföldről telepíti be a lakatlan falvakat, illetve újakat alapít: Németföldről svábokat hozat, de francia, osztrák, olasz, tót és spanyol családok is felbukkannak az akkoriban eléggé mocsaras temesi földeken.

Onnan kezdve vált megszokottá, hogy a bánságiak (iskolai végzettségüktől és szakmájuktól teljesen függetlenül) legalább kettő, de inkább három, néha négy vagy öt nyelvet is beszéltek, attól függően, hogy kik voltak szomszédaik. Bocsánat a személyes példáért, de a bloggazda nagyszülei tényleg egyszerű munkásemberek voltak négy, illetve hat elemivel, de egyiküknek sem okozott problémát a magyar mellett románul, németül (bocsánat: svábul!) és szerbül diskurálni a barátokkal és szomszédokkal,  vagy alkudni a piaci kofákkal. Az utóbbi időben (sajnos) ez a hozáállás lassan már nem igaz…

Az elkövetkezendő években bebizonyítja, hogy nem katonai szakbarbár: elkezdi lecsapoltatni a Béga és a Temes vize által elfoglalt területeket, és az addig megszokott hasznonnövényeken kívül újakkal (például a repcével) ismerteti meg a parasztokat. Temesváron papírmalmot, drót- és szöggyárat,  bőrfeldolgozót, harisnyagyárat, szappan-, kalap- és festékgyárakat, valamint textilüzemeket építtet (akkoriban és innen kapja nevét a Gyárváros). És az ugyancsak általa alapított helyi sörgyárról nem is beszéltünk, pedig az még ma is működik; a szűretlen, friss sörük, amit a gyár saját fenntartású éttermében lehet kapni, egészen kiváló! A gyár egyik épülete itt látható felül.

Ő honosítja meg a selyemhernyók helyi tenyésztését, eperfák tízezreit telepítve szanaszét; innen már csak egy lépés a temesvári selyemgubó-gombolyító, a selyembeváltó-hivatal (!) és szövőgyár megnyitása.

Francia mérnökök segítségével Temesvár lesz a teljes Habsburg-birodalom első olyan városa, amelynek saját csatornázási rendszere van.

1719-ben (személyes utasítására) elkezdik az Erdélyi Laktanya elnevezésű katonai komplexum építését, amely 1724-ben fejeződik be, s a 483 méteres hossztengelyével a korszak Európájának leghosszabb épülete volt (itt alul). Tessék, még egy temesvári leg…

A laktanya nagyobb, összefüggő maradványai még húsz évvel ezelőtt is láthatóak voltak például a Béga áruház mögötti parkban, ahol sportcsarnokként használták az egyik részét, s ahol egy kisebb épületben most – ha jól láttam a múltkor – egy bútoráruház lerakata működik…

1723-ban a szó szoros értelmében teljesen leharcolt vár újjáépítését is elrendeli. A helyi közigazgatást is gyatyába rázza: létrehozza a városi tanácsot, a kereskedelmi kamarát, valamint a postát; 1728-tól kezdve Temesvárt rendszeres postajárat kötötte össze a Bánság valamennyi településével. Két gyógyszertárat is nyittat; a helyi orvosokat és patikusokat rendszeres továbbképzésre kötelezi; néhányukat bécsi, valamint pesti tanulmányutakra küldi a város pénzén.

Nem csak a tartományi székhelyre összpontosít: a kelet-bánsági bányákba és kohókhoz ugyancsak szakembereket hozat Szász- és  Csehországból, valamint
a magyar Felvidékről; Tirolból és Stájerországból pedig erdő- és vadgazdálkodással foglalkozó profikat importál.

Saját (és Temesvár) pechjére 1734-ben ismét katonai feladatot kap: a császár Itáliába küldi tábornagyként, de ez már nem jön össze neki: Párma mellett, a helyi Crocetta kastély ostrománál megsebesül és június 29-én meghal. A Reggio-i székesegyházban (itt balra) van eltemetve.

Dicsőség az emlékének. És persze: köszönjük, gróf úr!

PS: Temesváron ismét van róla elnevezett közterület; a Dóm tér mögött, egykori Engels utcát hívják strada Florimund de Mercy-nek.

Ez a minimum. Szobor is kéne, hahó!

Aki hallja, adja át!