Hunyadi János

Sorozatunk mai szereplője, egy tiszteletbeli temesvári – érintőlegesen – már felbukkant a testvérblogunk oldalain, amikor Vajdahunyad múltjával és jelenével, valamint az ominózus várkút legendájával bátorkodtunk fenntartani tisztelt olvasóink érdeklődését.

Minden nemzeti elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Hunyadi János a klasszikus európai középkor egyik legstrammabb hadvezére volt, aki nemcsak hogy többször péppé verte a földrészünk jövőjét egészen másként elképzelő török barátainkat, de még arra is szakított pár percet, hogy olyan fiút nemzzen a hazának (akarom mondani Szilágyi Erzsébetnek), mint Mátyás.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Csanád vezér

Ma egy olyan bánsági arcról fogunk mesélni nektek, aki egyszer már (mellékszereplőként) felbukkant úgy három héttel ezelőtt, amikor Ajtonyról esett szó ezeken a képernyőkön (nem ártana átismételni az ott tanultakat, hogy világosan értsük, miről is van szó…).

Azóta rájöttünk, Csanád vezér volt annyira nagystílűen  pimasz és jellemtelen, hogy megérdemeljen egy külön posztot minálunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ozorai Pipó

Filippo Buondelmonti Scolari 1369-ben született egy Firenze melletti városkában, Tizzanóban. A kisnemesi (más források szerint: polgári) család pénzügyei a 14. század utolsó két évtizedére olyan rosszul álltak, hogy már komolyan azon kellett gondolkodniuk, hogy Filippónak sajnos előbb-utóbb dolgoznia kell Ez a kilátás jogosan sokkolt mindenkit, hiszen ilyesmi úgy kétszáz éve senkivel nem fordult elő a famíliában.

Szegény ember akkor még nem sejtette, hogy belőle egy temesvári híresség lesz, aki önálló posztot kap egy szakblogban.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Aszlányi Károly

Mai hősünk egy virtigli örökmozgó csodagyerek, aki élete harminc évének mintegy felét töltötte a Bánságban, illetve Temesváron.

Ismertebb ugyan, mint Ambrózy Béla bátyánk, de nincs annyi rajongója, mint Drakulának vagy Tarzannak. A két világháború közötti polgári békeévek második felének egyik kedvenc lektűrírójáról, Aszlányi Károlyról fogunk ma mesélni nektek.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Dózsa György

Híres temesváriakról szóló sorozatunk következő alanya Dózsa György, aki bizonyos szempontból Tarzan inverze: míg Weissmüller János mindössze élete első hónapjait töltötte a Béga partján, addig a székely lovaskapitány (aki a magyar történelem első, de korántsem utolsó sült parasztja) csak földi pályafutása utolsó öt hetét.

Dózsa szomorú véget ért karrierje – mint annyi minden a történelemben – egy sima kommunikációs és logisztikai problémával kezdődött.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Gheorghe Funar

Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.

Az, hogy Kolozsvár egykori polgármestere bánsági születésű, letagadhatatlan és – sajnos – visszamenőleg már megmásíthatatlan tény, miként az is faktum, hogy élete első húsz évét ott élte le. Úgy látszik, genetikailag eleve alkalmatlan volt arra, hogy az ottani levegő két évtizeden keresztül történő belélegzésével magába szippantson akár csak egy minimális mennyiségű toleranciát és multikulturális hangulatot. Van ilyen. Bár ne lenne.

Kedves olvasó! Szorítsuk össze fogsorainkat (mindenki a sajátját, ha kérhetem…) és jöjjön, aminek jönnie kell: a Bánság egyik fekete báránya, az európai hírhedtségre szert tett Gheorghe Funar!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kiss Ernő

Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.

Mai főszereplőnk – a tizenhárom aradi vértanú egyike, aki kétszeresen is bánsági, hiszen Temesváron született, majd – meglehetősen kacskaringós és ellentmondásos katonai karrier után – Aradon fejezi be földi pályafutását.

A holnapi nemzeti ünnepre tekintettel következzék tehát eleméri és ittabei Kiss Ernő altábornagy.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Csekonics József

Figyelmes olvasóink már tudják, hogy kit és mit köszönhet Temesvár környékének a magyar méhészet. Mai posztunk bebizonyítja, hogy nem csak az apró és andalítóan (allergiások számára olykor ijesztően) zümmögő méhecskék tekintetében beszélhetünk bánsági hozzáadott értékről sokat szenvedett nemzetünk életében, hanem nagyságrendekkel méretesebb háziállatokkal kapcsolatosan is.

Mai főszereplőnk bevándorló ugyan, de élete jelentős részét a Bánságban töltötte, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben szállóigévé nemesedett mértékű családi vagyon oroszlánrésze is ezeken a tájakon, a zsíros bánsági földön keletkezett.

Kedveseink! Ma a nevezetes Csekonicsok kerülnek terítékre, különös tekintettel Józsefre, akinek ténykedése nyomán az utódoknak valóban volt honnan szórniuk a pénzt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Klapka György

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének – és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére – szól mai posztunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Mercy gróf

A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.

Mai posztunkban egy francia származású, de osztrák szolgálatban álló, lotharingiai születésű generálisról mesélünk nektek, aki 18 évig volt temesvári főkapitány és bánsági katonai, valamint polgári kormányzó, s akinek nagyon sokat köszönhet a város, illetve a tartomány.

Claudius Florimundus de Mercy 1666-ban született a lotharingiai Longwyban. Az egykor dicsőséges Lothár földje (amely akkoriban tök véletlenül, mintegy balesetszerűen éppen önálló nagyhercegség volt, de előtte francia, utána német tartomány, majd osztrák, luxemburgi, tán még spanyol és lengyel érdekek is ütköztek arrafelé), szóval Lotharingia (amelyet itt és most önhatalmúlag nevezzünk el Nyugat-Európa Bánságának) jó iskola volt az ifjú Claudiusnak, legalábbis ami a soknemzetiségű, soknyelvű, multikulturális környezetet illeti.

16 éves korában körülnéz a munkaerőpiacon, s mivel akkoriban éppen a franciák szívatták arrafelé a népet, az ifjú Mercy (noha genetikailag inkább francia volt, mint nem) úgy dönt, hogy önkéntes katonaként osztrák szolgálatba áll. Na nem kell megijedni, nem latrinapucolással meg lócsutakolással kezdte, elvégre komoly arisztokratacsaládból származott.

A sors (na meg a Habsburg-ház nagypolitikája) úgy intézte, hogy a legényember Magyarországra vetődik, ahol a törökök elleni csatákban gyakorolgat. Ott van Bécs 1683-as ostrománál, majd 1686-ban Budavár visszafoglalásában is részt vesz; itteni vitézségéért már a lovaskapitányi zsinórokat is megkapja.

A következő évek (munkaköri leírásának megfelelően) harccal, csatákkal és előléptetésekkel telnek: magyar, olasz, német és francia földön szolgálja a Birodalmat, fegyelmezetten irányítja csapatait akár a franciák, akár a taljánok, akár a konkurens németajkú hadseregek ellen.

Sorra aratja katonai sikereit, egyre feljebb kerül a ranglétrán; 1708-ban már táborszernagy. Hozzáértése és profizmusa felkelti egy másik, ugyancsak renegát francia származású császári parancsnok, Szavojai Jenő (itt oldalt) figyelmét, aki a magyar Délvidéken kibontakozó, törökellenes háború egyik vezéregyéniségévé teszi: a birodalmi seregek élén részt vesz Nándorfehérvár, Pancsova és Újpalánka visszafoglalásában, továbbá (és posztunk szempontjából ez a leglényegesebb) Temesvár 1716-os felszabadításában.

Lévén, hogy Mercy már 1717-ben benyújt a bécsi udvarhoz egy projektet, melynek címe: Szerény tervezet a temesi bánság korszerűsítésének megszervezésére, Jenő herceg rögvest megbízza a Bánság kormányzásával, de másodállásban még beugrik egy röpke szicíliai hadjáratba, ahol a spanyolokat tanítja móresre. 1720-tól ismét teljes erővel Temesvár, illetve a délkeleti régió ügyeivel foglalatoskodik.

A török uralom 164 éve alatt a vidék eléggé lerobbant és elnéptelenedett. Mercy külföldről telepíti be a lakatlan falvakat, illetve újakat alapít: Németföldről svábokat hozat, de francia, osztrák, olasz, tót és spanyol családok is felbukkannak az akkoriban eléggé mocsaras temesi földeken.

Onnan kezdve vált megszokottá, hogy a bánságiak (iskolai végzettségüktől és szakmájuktól teljesen függetlenül) legalább kettő, de inkább három, néha négy vagy öt nyelvet is beszéltek, attól függően, hogy kik voltak szomszédaik. Bocsánat a személyes példáért, de a bloggazda nagyszülei tényleg egyszerű munkásemberek voltak négy, illetve hat elemivel, de egyiküknek sem okozott problémát a magyar mellett románul, németül (bocsánat: svábul!) és szerbül diskurálni a barátokkal és szomszédokkal,  vagy alkudni a piaci kofákkal. Az utóbbi időben (sajnos) ez a hozáállás lassan már nem igaz…

Az elkövetkezendő években bebizonyítja, hogy nem katonai szakbarbár: elkezdi lecsapoltatni a Béga és a Temes vize által elfoglalt területeket, és az addig megszokott hasznonnövényeken kívül újakkal (például a repcével) ismerteti meg a parasztokat. Temesváron papírmalmot, drót- és szöggyárat,  bőrfeldolgozót, harisnyagyárat, szappan-, kalap- és festékgyárakat, valamint textilüzemeket építtet (akkoriban és innen kapja nevét a Gyárváros). És az ugyancsak általa alapított helyi sörgyárról nem is beszéltünk, pedig az még ma is működik; a szűretlen, friss sörük, amit a gyár saját fenntartású éttermében lehet kapni, egészen kiváló! A gyár egyik épülete itt látható felül.

Ő honosítja meg a selyemhernyók helyi tenyésztését, eperfák tízezreit telepítve szanaszét; innen már csak egy lépés a temesvári selyemgubó-gombolyító, a selyembeváltó-hivatal (!) és szövőgyár megnyitása.

Francia mérnökök segítségével Temesvár lesz a teljes Habsburg-birodalom első olyan városa, amelynek saját csatornázási rendszere van.

1719-ben (személyes utasítására) elkezdik az Erdélyi Laktanya elnevezésű katonai komplexum építését, amely 1724-ben fejeződik be, s a 483 méteres hossztengelyével a korszak Európájának leghosszabb épülete volt (itt alul). Tessék, még egy temesvári leg…

A laktanya nagyobb, összefüggő maradványai még húsz évvel ezelőtt is láthatóak voltak például a Béga áruház mögötti parkban, ahol sportcsarnokként használták az egyik részét, s ahol egy kisebb épületben most – ha jól láttam a múltkor – egy bútoráruház lerakata működik…

1723-ban a szó szoros értelmében teljesen leharcolt vár újjáépítését is elrendeli. A helyi közigazgatást is gyatyába rázza: létrehozza a városi tanácsot, a kereskedelmi kamarát, valamint a postát; 1728-tól kezdve Temesvárt rendszeres postajárat kötötte össze a Bánság valamennyi településével. Két gyógyszertárat is nyittat; a helyi orvosokat és patikusokat rendszeres továbbképzésre kötelezi; néhányukat bécsi, valamint pesti tanulmányutakra küldi a város pénzén.

Nem csak a tartományi székhelyre összpontosít: a kelet-bánsági bányákba és kohókhoz ugyancsak szakembereket hozat Szász- és  Csehországból, valamint
a magyar Felvidékről; Tirolból és Stájerországból pedig erdő- és vadgazdálkodással foglalkozó profikat importál.

Saját (és Temesvár) pechjére 1734-ben ismét katonai feladatot kap: a császár Itáliába küldi tábornagyként, de ez már nem jön össze neki: Párma mellett, a helyi Crocetta kastély ostrománál megsebesül és június 29-én meghal. A Reggio-i székesegyházban (itt balra) van eltemetve.

Dicsőség az emlékének. És persze: köszönjük, gróf úr!

PS: Temesváron ismét van róla elnevezett közterület; a Dóm tér mögött, egykori Engels utcát hívják strada Florimund de Mercy-nek.

Ez a minimum. Szobor is kéne, hahó!

Aki hallja, adja át!