Klapka György

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének – és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére – szól mai posztunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Bánsági elsők

Az elmúlt ezer évben a Bánság, Temes megye, illetve Temesvár számos területen játszott úttörő szerepet, nem kevesebb, mint négy állam állam (a Habsburg-birodalom, Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Románia) történelmében, gazdaságába, illetve kultúrájában.

Ebben a posztban – száraz faktumok és a hozzájuk rendelt dátumok felsorolásával, kivételesen illusztrációk mellőzésével – ezekről szeretnénk röviden tájékoztatni olvasóinkat, egyúttal kilátásba helyezve, hogy az itt alant szereplő egyik-másik tény előbb-utóbb önálló poszttá is kinövi magát (hacsak eddig még nem beszéltünk róla). Hozzáadott értéket, előzetes forrás-megjelölést, tippet szívesen fogadunk a kommentekben.

A lokálpatriotizmust nem tekintjük szégyenletes tulajdonságnak, ezért nyílt sisakkal valljuk: ha Párizs annó megért egy misét, Temesvár és a Bánság is megérdemel legalább egy fohászt.

Ezt a kis virtuális emlékezés-bevezetőt ez a bejegyzés testesíti meg (kiegészítve a többi, témához kapcsolódó eddigi posztunkkal). Tartsatok velünk a továbbiakban is.

Tudjuk persze, hogy szülővárosunk nem Párizs, nem Róma és még csak nem is Budapest. Nekünk annál több; még akkor is, ha már nem ott élünk: Temesvár. Ennél – nekünk – nem kell több jelző.

A történelem (sors? kalandvágy? kényszer? miafene?) úgy hozta, hogy Németországtól Izraelen keresztül Kanadán át Franciaországig, Dániától (az anyaországot érintve) Brazíliáig élnek temesvári ismerősök, barátok, volt osztálytársak (és egyúttal blog-olvasók). És – akár hiszitek, akár nem – még Marosvásárhelyen is laknak temesvári barátaink, pedig az tényleg nagyon durva lehet!

Bocs, poén volt…

Ilyen generáció a miénk. De – szerintünk – Temesvár mindannyiunkban ott marad. Ha akarjuk, ha nem. Olyan ez, mint az anyajegy, vagy a gyermekkori oltás-heg a bal felső karunkon.

Mielőtt végképp elérzékenyülnénk és könnycseppjeinkkel totálisan eláztatnánk kínai gyártmányú billentyűzetünket, jöjjenek inkább azok a momentumok, amelyek az elmúlt ezer évben – ilyen vagy olyan szempontból – kiemelték ezt a vidéket az átlagból; azok a mozzanatok, amelyek elsővé tették a Bánságot és/vagy Temesvárt.

  • 1030: megalakul egy (latin tannyelvű) iskola Csanádon, az első a mai Románia terülén
  • 1180: megalakul egy (egyházi) könyvtár Egresen, az első a mai Románia területén
  • 1718: megalakul a temesvári sörgyár; az első a mai Románia területén
  • 1725: Temesvár lesz a teljes Habsburg-birodalom első olyan városa, amelynek saját csatornázási és szennyvízelvezetési rendszere van
  • 1727: megkezdődik a Béga-csatorna építése, ami az első hajózható folyami csatornává válik a mai Románia területén
  • 1729: elkezdődik az oktatás az oravicai kohászati és bányászati szakiskolában, ez az első ilyen volt egész Délkelet-Európában
  • 1753: Bécs és Budapest után Temesváron harmadikként a Birodalomban megalakul az állandó színházi társulat
  • 1760: Temesváron bevezetik az utcai közvilágítást, elsőként a Habsburg-birodalomban
  • 1771: utcára kerül a Temeswarer Nachrichten, az első, rendszeresen megjelenő nyomtatott sajtótermék a mai Románia területén
  • 1802: Nagyszentmiklóson megkezdi működését a mezőgazdasági szakiskola, amely a harmadik ilyen jellegű intézmény a Monarchiában és az első a mai Románia területén
  • 1815: Temesváron megnyitják a publikumnak az első nyilvános kölcsönkönyvtárat, amely az első ilyen jellegű kulturális intézmény az egész Monarchiában (és természetesen az első a mai Románia területén is)
  • 1819: Temesváron beadják az első, himlő elleni védőoltást, elsőként Közép-Európában
  • 1847: Temesváron, a sörgyár (!) területén megrendezik az első, Bécsen kívüli Johann Strauss-koncertet
  • 1851: Temesvár-Bécs elektromos távirdai összeköttetés, az első a mai Románia területén
  • 1854: átadják a Báziás-Oravica vasútvonalat, amely az első, normál nyomtávú vasút a mai Románia területén
  • 1856: Temesváron a városi világításban áttérnek a gázüzemre, elsőként a Monarchiában
  • 1869: Temesváron 7 kilométeres távon megkezdődik a lóvasút-szolgáltatás a városi közlekedésben, elsőként a mai Románia területén
  • 1884: Európában elsőként Temesváron az utcai világításban áttérnek az elektromos izzókra (731 darab utcai állólámpával)
  • 1886: Temesváron átadják az első mentőállomást, elsőként Magyarország és a mai Románia területén
  • 1895: az első, aszfaltburkolatú utca átadása Temesváron, az első ilyen a mai Románia területén
  • 1899: elindul az első temesvári villamos, az első ilyen tömegközlekedési eszköz a mai Románia területén
  • 1899: labdarúgó-mérkőzés a temesvári Piarista Gimnázium növendékei között Müller Károly testnevelő tanár bíráskodásával, az első ilyen rendezvény a mai Románia területén
  • 1910: népszámlálás Magyarországon; Temesvár lakossága 68.296 (40% magyar, 44% német, 9% román, 6% szerb, 1% egyéb)
  • 1930: a temesvári Wetzer Rudolf az első romániai profi labdarúgó
  • 1930: népszámlálás Romániában; Temesvár a hetedik romániai város; lakosainak száma 91.866 (30% magyar, 30% német, 25% román, 7% zsidó, 4% szerb, 4% egyéb)
  • 1938: Temesváron kezdi el működését a világ első (vasúti és villamos)-sínhegesztő gépe, amelyet Miklóssy Kornél műegyetemi tanár koordinálásával fejlesztenek ki
  • 1953: Európában először itt (Temesváron) működik párhuzamosan három állami színház (román, magyar és német nyelvű repertoárral)
  • 1995: az első sikeres romániai lombikbébi-program Temesváron (Munteanu Ioan professzor csapatának közreműködésével)
  • 2001: az első, nyíltszíven (feltárt mellkason) végrehajtott romániai lézer-műtét a temesvári megyei kórházban
  • 2002: népszámlálás Romániában; Temesvár a negyedik legnépesebb romániai város (317.651 lakos); a nemzetiségi arányok a következőek: 85% román, 8% magyar, 2% német, 2% szerb, 3% egyéb)


Nem mindig leszünk ilyen ünnepélyesek, ígérjük; de ennyi – reméljük – belefért.

Szép márciusi napot mindenkinek.

Mercy gróf

A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.

Mai posztunkban egy francia származású, de osztrák szolgálatban álló, lotharingiai születésű generálisról mesélünk nektek, aki 18 évig volt temesvári főkapitány és bánsági katonai, valamint polgári kormányzó, s akinek nagyon sokat köszönhet a város, illetve a tartomány.

Claudius Florimundus de Mercy 1666-ban született a lotharingiai Longwyban. Az egykor dicsőséges Lothár földje (amely akkoriban tök véletlenül, mintegy balesetszerűen éppen önálló nagyhercegség volt, de előtte francia, utána német tartomány, majd osztrák, luxemburgi, tán még spanyol és lengyel érdekek is ütköztek arrafelé), szóval Lotharingia (amelyet itt és most önhatalmúlag nevezzünk el Nyugat-Európa Bánságának) jó iskola volt az ifjú Claudiusnak, legalábbis ami a soknemzetiségű, soknyelvű, multikulturális környezetet illeti.

16 éves korában körülnéz a munkaerőpiacon, s mivel akkoriban éppen a franciák szívatták arrafelé a népet, az ifjú Mercy (noha genetikailag inkább francia volt, mint nem) úgy dönt, hogy önkéntes katonaként osztrák szolgálatba áll. Na nem kell megijedni, nem latrinapucolással meg lócsutakolással kezdte, elvégre komoly arisztokratacsaládból származott.

A sors (na meg a Habsburg-ház nagypolitikája) úgy intézte, hogy a legényember Magyarországra vetődik, ahol a törökök elleni csatákban gyakorolgat. Ott van Bécs 1683-as ostrománál, majd 1686-ban Budavár visszafoglalásában is részt vesz; itteni vitézségéért már a lovaskapitányi zsinórokat is megkapja.

A következő évek (munkaköri leírásának megfelelően) harccal, csatákkal és előléptetésekkel telnek: magyar, olasz, német és francia földön szolgálja a Birodalmat, fegyelmezetten irányítja csapatait akár a franciák, akár a taljánok, akár a konkurens németajkú hadseregek ellen.

Sorra aratja katonai sikereit, egyre feljebb kerül a ranglétrán; 1708-ban már táborszernagy. Hozzáértése és profizmusa felkelti egy másik, ugyancsak renegát francia származású császári parancsnok, Szavojai Jenő (itt oldalt) figyelmét, aki a magyar Délvidéken kibontakozó, törökellenes háború egyik vezéregyéniségévé teszi: a birodalmi seregek élén részt vesz Nándorfehérvár, Pancsova és Újpalánka visszafoglalásában, továbbá (és posztunk szempontjából ez a leglényegesebb) Temesvár 1716-os felszabadításában.

Lévén, hogy Mercy már 1717-ben benyújt a bécsi udvarhoz egy projektet, melynek címe: Szerény tervezet a temesi bánság korszerűsítésének megszervezésére, Jenő herceg rögvest megbízza a Bánság kormányzásával, de másodállásban még beugrik egy röpke szicíliai hadjáratba, ahol a spanyolokat tanítja móresre. 1720-tól ismét teljes erővel Temesvár, illetve a délkeleti régió ügyeivel foglalatoskodik.

A török uralom 164 éve alatt a vidék eléggé lerobbant és elnéptelenedett. Mercy külföldről telepíti be a lakatlan falvakat, illetve újakat alapít: Németföldről svábokat hozat, de francia, osztrák, olasz, tót és spanyol családok is felbukkannak az akkoriban eléggé mocsaras temesi földeken.

Onnan kezdve vált megszokottá, hogy a bánságiak (iskolai végzettségüktől és szakmájuktól teljesen függetlenül) legalább kettő, de inkább három, néha négy vagy öt nyelvet is beszéltek, attól függően, hogy kik voltak szomszédaik. Bocsánat a személyes példáért, de a bloggazda nagyszülei tényleg egyszerű munkásemberek voltak négy, illetve hat elemivel, de egyiküknek sem okozott problémát a magyar mellett románul, németül (bocsánat: svábul!) és szerbül diskurálni a barátokkal és szomszédokkal,  vagy alkudni a piaci kofákkal. Az utóbbi időben (sajnos) ez a hozáállás lassan már nem igaz…

Az elkövetkezendő években bebizonyítja, hogy nem katonai szakbarbár: elkezdi lecsapoltatni a Béga és a Temes vize által elfoglalt területeket, és az addig megszokott hasznonnövényeken kívül újakkal (például a repcével) ismerteti meg a parasztokat. Temesváron papírmalmot, drót- és szöggyárat,  bőrfeldolgozót, harisnyagyárat, szappan-, kalap- és festékgyárakat, valamint textilüzemeket építtet (akkoriban és innen kapja nevét a Gyárváros). És az ugyancsak általa alapított helyi sörgyárról nem is beszéltünk, pedig az még ma is működik; a szűretlen, friss sörük, amit a gyár saját fenntartású éttermében lehet kapni, egészen kiváló! A gyár egyik épülete itt látható felül.

Ő honosítja meg a selyemhernyók helyi tenyésztését, eperfák tízezreit telepítve szanaszét; innen már csak egy lépés a temesvári selyemgubó-gombolyító, a selyembeváltó-hivatal (!) és szövőgyár megnyitása.

Francia mérnökök segítségével Temesvár lesz a teljes Habsburg-birodalom első olyan városa, amelynek saját csatornázási rendszere van.

1719-ben (személyes utasítására) elkezdik az Erdélyi Laktanya elnevezésű katonai komplexum építését, amely 1724-ben fejeződik be, s a 483 méteres hossztengelyével a korszak Európájának leghosszabb épülete volt (itt alul). Tessék, még egy temesvári leg…

A laktanya nagyobb, összefüggő maradványai még húsz évvel ezelőtt is láthatóak voltak például a Béga áruház mögötti parkban, ahol sportcsarnokként használták az egyik részét, s ahol egy kisebb épületben most – ha jól láttam a múltkor – egy bútoráruház lerakata működik…

1723-ban a szó szoros értelmében teljesen leharcolt vár újjáépítését is elrendeli. A helyi közigazgatást is gyatyába rázza: létrehozza a városi tanácsot, a kereskedelmi kamarát, valamint a postát; 1728-tól kezdve Temesvárt rendszeres postajárat kötötte össze a Bánság valamennyi településével. Két gyógyszertárat is nyittat; a helyi orvosokat és patikusokat rendszeres továbbképzésre kötelezi; néhányukat bécsi, valamint pesti tanulmányutakra küldi a város pénzén.

Nem csak a tartományi székhelyre összpontosít: a kelet-bánsági bányákba és kohókhoz ugyancsak szakembereket hozat Szász- és  Csehországból, valamint
a magyar Felvidékről; Tirolból és Stájerországból pedig erdő- és vadgazdálkodással foglalkozó profikat importál.

Saját (és Temesvár) pechjére 1734-ben ismét katonai feladatot kap: a császár Itáliába küldi tábornagyként, de ez már nem jön össze neki: Párma mellett, a helyi Crocetta kastély ostrománál megsebesül és június 29-én meghal. A Reggio-i székesegyházban (itt balra) van eltemetve.

Dicsőség az emlékének. És persze: köszönjük, gróf úr!

PS: Temesváron ismét van róla elnevezett közterület; a Dóm tér mögött, egykori Engels utcát hívják strada Florimund de Mercy-nek.

Ez a minimum. Szobor is kéne, hahó!

Aki hallja, adja át!

Ambrózy Béla

Hadvezérek, filmszínészek és más kétes egzisztenciák után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is.

Ezen kategóriának keresve sem találhattunk volna jobb képviselőt, mint egy gazdálkodót, aki élete fő céljának végre nem az ellenség kiirtását, a fegyveres hatalom megszerzését és fenntartását, nem az olimpiai aranyérmeket és még csak nem is a színészetet tekintette, hanem mondjuk a nyúltenyésztést vagy a méhészet új alapokra helyezését. Nem tűnik valami forgatagos életpályának, de mi is lenne velünk, ha csupa Kinizsi, Tarzan és Ajtony venne körül bennünket, hogy a Drakulákról ne is beszéljünk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Zászló, címer, bohóság


A Temesvárblog idestova már egy hónapja működik, de mindeddig nem beszéltünk a városszimbolika olyan jelentős összetevőiről, mint a zászló, a címer és hasonlók. Mai posztunkban ezt az elképesztő hiányosságot szeretnénk pótolni.


Mi mással is kezdhetnénk, mint az alapokkal. Lássuk először is a térképen való elhelyezkedést.

Persze tudom, hogy olvasóink még egy Tejútrendszer-vaktérképen is el tudnák helyezni Temesvárt, de biztos, ami biztos: tessék jól megnézni azt a piros pöttyöt. És mindenkit megnyugtatok, hogy jól tudja: olyan ország nincs, amelynek a körvonalai itt balra láthatóak, de meggyőződésünk, hogy ha lenne, akkor csakis Temesvár lehetne a fővárosa (még akkor is, ha
a terület összességét tekintve egy kicsit aszimmetrikusan helyezkedik el), a maga tényleg európai multikulturalitásával.

A zászló maga a visszafogott elegancia: élénkpiros alapra szimmetrikusan elhelyezett fehér kereszt. Leginkább a dán nemzeti lobogóra hasonlít, csak azon skandináv kereszt látható. A
Szuverén Máltai Lovagrendnek van még pont ilyen zászlaja.

De úgy is fogalmazhatunk, hogy az angol (NEM a brit!) zászló inverze.

Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy a városvezetés nem vesz tudomást a történelmi zászló létezéséről, mert sehol nem látható, noha mondjuk a városházán nyugodtan elférne. Aki hallja, adja át! De az is lehet, hogy tudatos döntésről van szó, és azt akarják elkerülni, hogy a Máltai Lovagrend bejelentse igényét a városra. A rettegés jogos: azok ilyenek.

Ez az eredeti történelmi címer (egyúttal a Temesvárblog avatárja is), illetve a szabad királyi város pecsétje, a címertartó lovakkal. A lyuk a közepén attól van, mert ez egy viszonylag friss, román kiadású CD, amely régi temesvári képeslapok fotóját tartalmazza. Természetesen így teljesen indokolt a lyuk, és az tényleg csak a véletlen műve, hogy a címerben ott az egykori (éppen aktuális) magyar uralkodók címereinek különféle változata volt látható… Dehát sajnos egy lemezre tényleg kell lyuk, mégpedig pont a közepére, úgyhogy sorry, de a magyar időkre csak a jobb felső negyed vörös-ezüst sávozásai emlékeztetnek, halványan.

Ezt a problémát (vagyis a történelmi magyar címerből ismert sávokat) a polgármesteri hivatal honlapja tökéletesen megoldotta; szerintük ugyanis a XVII-XVIII. századi városi címer így néz ki (jobbra).

Nos, mit vesz észre a figyelmes olvasó? Hát a magyar sávozás helyett felbukkan egy ágaskodó oroszlán (a Bánság címerállata), a középpontban található boglárcímer pedig hirtelen a Hohenzollern-Sigmaringen ház fekete-fehér pajzsát ábrázolja. Hogy ez miért furcsa? Hát mert az említett sváb főnemesi ház csak 1866 óta adja a román uralkodókat (speciel akkor is csak Moldova és Havasalföld felett bírtak uralkodni, Temesvár után még jó 55 évig maximum csak vágyakozhattak…)

A két világháború között ez volt a városi címer (balra). A toronyból a helyi zászló két példánya köszön a nézőnek, a címerpajzson látható bástyás korona (a különféle privilégiumokat jelképező szimbólum) ismerős lehet az olasz vagy a portugál városcímereket tanulmányozók számára. Úgy is mondhatnánk, hogy ez volt a “szabad királyi város” jelképe.

A legfrissebb történelmi címer (khm) viszont már így néz ki (jobbra): szinte semmi komoly változás nem észlelhető az előzőhöz képest (most a színkódokat hagyjuk), kivéve a toronyból kidugott zászlók tekintetében: az aktuális dizájn már csak egy városzászlót tartalmaz, a másik a ’89 decemberi események (forradalom? államcsíny? katonai puccs? titkosszolgálati művelet? népfelkelés?) során meglehetős ismertségre és népszerűségre szert tett lyukas román nemzeti lobogó.

Nem kommentálnám a döntést, Temesvárnak tényleg óriási szerep jutott a 18 évvel ezelőtti történésekben, de Európa civilizált felén egy hagyományos címerhez akkor sem illik így hozzányúlni. Szerintem.

Hogy egy kicsit nevessünk is: ez (itt balra) volt a kommunista éra címere. Az örök problémát jelentő sávos részt itt egy pofás motorral (vagy dinamóval?) helyettesítették, ami egy csinos téglaemelvényen látható; feltételezem, a nehéziparra próbáltak célozni. Hogy mi bajuk volt az oroszlánnal, fogalmam sincs. Lehet, attól féltek, hogy nem oroszlán, hanem pannon puma.

Boglárpajzsként a komancs román országcímer, hátterében a (szintén román) nemzeti zászló, illetve a kommunista párt lobogója.

Guszta, ugye?

A temesvári lóvasút és villamos

A villamosok mindig nagyon sokat jelentettek a temesváriaknak. Ennek a valódi okát nem sikerült kiderítenem (aki tudja a tutiságot, ossza meg velünk a kommentekben), mindenesetre soha nem fogom elfelejteni, amikor 1992-ben (egy hosszabb párizsi tartózkodást követően) hazatértünk Temesvárra, az akkor úgy 75 éves Tánti (mármint anyám nagynénje, kábé huszadik generációs temesvári) türelmesen végighallgatta többfelvonásos beszámolómat, megnézte a fényképeket, majd megkérdezte: na és van Párizsban villamos? Nemleges válaszomat hallva (akkor már/még nem volt) lemondóan legyintett és ezt mormogta, mintegy magának: na, akkor el bírom képzelni…

Mai posztunkban visszatekintünk egy kicsit a temesvári lóvasútra  (2017 őszén lesz 150 éves!) és izgalmas fotókat mutatunk be Európa talán legszínesebb és legváltozatosabb villamosparkjáról.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Téry Ödön

Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét.

Korrekt módon azonban nem kérdőjelezzük meg beszámíthatóságukat, már csak azért sem, mert törzsolvasóink között is van hegymászó és turista, aki rendszeresen képes arra, hogy (a civilizáció kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva) hosszú napokra a zord és embertelen természet barátságtalan karjai közé vesse magát. Az ilyen emberek is számíthatnak együttérzésünkre.

A magyar turizmus és az öncélú hegymászás megkerülhetetlen, emblematikus úttörőjéről fogunk most mesélni nektek, aki – s ez már senkit nem lep meg – bánsági születésű.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ajtony vezér

Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie blogunk híres temesváriak sorozatában, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig (vagyis nyílvesszőig) Istvánnal szemben (a borsodiak kedvéért: természetesen Vatának is riszpekt!).

Olvasóink között szép számmal vannak olyanok, akik nálam sokkal precízebben meg tudják majd mondani a kommenteknél, hogy pontosan mi is volt a helyzet az ezredforduló környékén arrafelé; jómagam csak egy rövid áttekintés erejéig érzem illetékesnek magam.

Lássuk tehát a kronológiailag első híres temesvárit, illetve bánságit (Temesvár még nem létezett): következik Ajtony vezér!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Piari

Temesvár belvárosának egyik impozáns épülete a hajdani Piarista Főgimnázium. Noha 1948-ban az intézmény jogutód nélkül megszűnt, a bennszülött temesváriak a mai napig úgy hivatkoznak rá: a Piari. Középiskolai osztályfőnökünk, Fulda tanár úr jelen sorok írójának nem egyszer mondta egy-egy matek kegyelemötös után (anyaországiaknak: az ötös elégséges, a négyes már bukójegy volt), hogy „édes fiam, ezért az feleletért annó a Piariban téged megbuktattak, az ötösért engem meg kirúgtak volna!”

Mai posztunkban röviden összefoglaljuk az intézmény múltját és mutatunk pár fotót; sajnos csak kívülről, mert a portaszolgálat olyan kemény volt, mintha a Norvég Nemzeti Kőolaj-alap páncélszobáját őrizték volna, nem egy oktatási intézményt: még az udvarra sem engedtek be.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Jávor Pál

Felvállalva a szomszéd vár lakóinak, szülötteinek és lokálpatriótáinak jogos (és reményeink szerint nem elsöprő erejű) rosszallását, ebben a posztban egy aradi származású színész életútjáról fogunk röviden beszámolni.

Jó-jó, elismerjük: egy picinykét csalunk, hiszen nem volt egészen pontosan temesvári, de egyrészt mit számít az az ötven kilométer (bánságiak egymás közt csak nem csinálnak kázust egy ekkorácska távolságból?), másrészt pedig ha fenyegető tekintetű aradiak körülállnák a házunkat és figyelmeztető jellegű ökölrázással, valamint obszcén szavak kiabálásával nyilvánítanák ki nemtetszésüket, természetesen azonnal visszavonunk mindent, mint II. József 1790-ben.

Következik tehát Jávor Pál, több generáció hölgytagjainak bálványa, egy egész nemzet snájdig jávorpalija.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….